Ausztria egyedül küldött vissza menedékkérőket

Ausztria június 12., az EU új migrációs szabályainak hatályba lépése óta négy menedékkérőt küldött vissza Olaszországba. Vonattal és busszal utaztak, rendőri kíséret nélkül (Die Presse, Kurier).

Négy ember önmagában kevés. Mégis ez az egyetlen nyilvánosan ellenőrizhető adat arról, hogy az új menekültügyi és migrációkezelési rendelet, az AMMR alapján ténylegesen átadtak menedékkérőket Olaszországnak. Ez a rendelet váltotta fel a régi dublini rendszert, vagyis azt a szabályrendszert, amely eldönti, melyik tagállam köteles elbírálni egy menedékkérelmet. Több kormány azt állítja, hogy hasonló átadásokat indított, az eddigi eredmények viszont inkább azt mutatják: a rendszer működését nem elsősorban a jogszöveg, hanem Olaszország együttműködési hajlandósága dönti el.

Több kérelem, alig van átadás

A legtisztább hivatalos kép az Európai Bizottságtól származik, amely az uniós szabályok végrehajtását követi. Június 12. és július 7. között nyolc tagállam összesen 12 átadási kérelmet nyújtott be Olaszországnak. Róma mind a 12-t elutasította (Commission assessment, 2EU Brussels). Az osztrák négy átadás később történt, de továbbra is kivételnek számít.

Németország, amely mennyiségben a legtöbb kérelmet küldi, a paktum indulása óta nem tudott igazoltan lezárt átadást felmutatni. A legismertebb augusztusi ügy meghiúsult: egy 22 éves szomáliai nőt Nürnbergből kellett volna Olaszországba vinni, de Róma elutasította a kérelmet, egy bajorországi egyházközség pedig menedéket ajánlott neki (Tagesschau). Ez az ügy még márciusi belépéshez kapcsolódott, vagyis a régi eljárásokat tesztelte, nem magát az új paktumot.

A minta azonban nem új. A korábbi dublini rendelet alatt Olaszország éveken át akadályozta a Németországból érkező rendszeres visszaküldéseket. A Berliner Zeitung szerint Németország Giorgia Meloni hivatali ideje alatt nagyjából 35 000 átadási kérelmet nyújtott be, miközben körülbelül 15 átadás zárult le ténylegesen. A pontos számokat vitatják, de az aránytalanság nagyságrendjét nem.

Ausztrián és Németországon túl gyorsan ritkulnak az ellenőrizhető adatok. Finnország értesítéseket küldött Olaszországnak, de augusztus 21-ig nem erősített meg lezárt átadást (Helsingin Sanomat). A svéd migrációs miniszter hivatala szerint történtek átadások, ám egyetlen hatóság sem közölt számokat vagy dátumokat (Euronews). Hollandia azt jelentette be, hogy elindítja az átadási folyamatot, ez viszont eljárási lépés, nem eredmény (Upday NL). Franciaország és Spanyolország nyíltan elutasította ezt az utat, és inkább az együttműködést választaná a Rómára gyakorolt kétoldalú nyomás helyett (ANSA).

A határidő és az alku gyenge pontja

Róma szerint a paktum lenullázta a korábbi ügyeket, ezért csak a június 12. utáni kérelmek számítanak. Nyilvános jogi dokumentum nem támasztja alá, hogy az EU-jog alapján a régi aktákat formálisan megszüntették volna. Ezt az állítást ezért politikai pozícióként, nem lezárt jogi tényként érdemes kezelni.

A kérelmező államok ellen az idő is dolgozik. A régi és az új szabályok szerint is hat hónapon belül kell végrehajtani az átadást. Ha ez elmarad, a felelősség visszaszáll arra az országra, amely az átadást kezdeményezte; ezt az Európai Unió Bírósága a Shiri-ügyben is megerősítette. Egy kormány tehát megnyerheti a jogi vitát, miközben a késlekedés miatt végül mégis nála marad az ügy.

Az AMMR ezt a problémát egy szélesebb alkuba ágyazva akarta kezelni. Az első belépés helye szerinti felelősség megmarad az olyan frontországoknál, mint Olaszország, de a többi uniós államnak cserébe segítenie kell: emberek átvételével, szolidaritási alapba fizetett hozzájárulással vagy gyakorlati támogatással (AMMR text). A nyilvános adatokból egyelőre nem látszik olyan számszerűsített 2026-os szolidaritási keret Olaszország számára, amely ellensúlyozná a növekvő átadási nyomást.

Mindkét oldal hivatkozhat a jogra. Ausztria, Németország, Finnország és Svédország szerint az átadások az elfogadott szabályok érvényesítését jelentik. Franciaország és Spanyolország ugyanebből a szabályrendszerből inkább a diplomáciai mozgásteret olvassa ki. A két álláspont között rekedt menedékkérők számára ez tartós bizonytalanságot jelent: ügyeiket tagállamok vitatják egymás között, nemzeti bíróságokon támadják meg, vagy addig húzódnak, amíg a határidő lejárta miatt automatikusan máshová kerül a felelősség.

Az erőviszonyok világosak. A Bizottság dokumentálhatja Olaszország elutasításait, de nem tud embereket buszra ültetni. A végrehajtás kulcsa Olaszország közigazgatási együttműködése. Ausztria négy átadása azt bizonyítja, hogy a rendszer képes embereket fizikailag áthelyezni egyik tagállamból a másikba. Arra viszont még nincs hasonló bizonyíték, hogy a frontországok számára elfogadhatóvá tett szolidaritási alku ténylegesen működik. Ezt a bizonyítékot a következő értékelésénél a Bizottságnak kell bemutatnia.