Drónok európai nukleáris létesítményeknél

A Spiegel és a The Guardian az International Institute for Strategic Studieshez, a londoni védelmi elemzőintézethez köthető vizsgálatra hivatkozva arról írt, hogy 2024 vége óta több mint egy tucat európai országban nagyjából 144 gyanús drónesetet rögzítettek (Spiegel, The Guardian). A célpontok nem véletlenszerűek voltak: nukleáris fegyver hordozására alkalmas repülőgépeket fogadó brit, belga és holland katonai bázisok, a francia Île Longue tengeralattjáró-bázisa, erőművek és kikötők is érintettek voltak. Az elemzés szerint az esetek nagy valószínűséggel Oroszországhoz köthetők, és elképzelhető, hogy a drónokat kereskedelmi hajókról vagy az orosz árnyékflotta hajóiról indították.

Európai kormány azonban hivatalosan nem nevezte meg Oroszországot. Nyilvánosan nem mutattak be olyan drónt, amelynek eredetét bizonyítható lefoglalási és szakértői lánc támasztaná alá. Az egyik gyanús hajó, a HAV Dolphin átvizsgálásakor a beszámolók szerint nem találtak bizonyítékot (Spiegel, t-online). A minta azért aggasztó, mert katonai és energetikai létesítményekről van szó. A bizonyítás viszont továbbra sem zárt.

Ahol szétesik a hatáskör

A tisztázatlan felelősség nemcsak politikai kérdés: lassítja a fellépést is. Egy alacsonyan repülő, katonai bázis fölött megjelenő kis drón, amelyet akár átláthatatlan tulajdonosi hátterű kereskedelmi hajóról indítottak, könnyen két biztonsági rendszer közé esik. Egy állam a saját felségvizein intézkedhet. Távolabb már jogi alap kell: a lobogó szerinti állam beleegyezése, szankciósértés vagy bűncselekményre utaló bizonyíték (UNCLOS). A levegőben a NATO légtérrendészeti rendszere gyors vadászgépekre és rakétákra épült, nem olcsó, földközelben mozgó drónokra, amelyek eltűnnek, mire a riasztásból elfogás lehetne (NATO).

A szárazföldön a rendőrség nyomoz, a parti őrség járőrözik, a katonai parancsnokok pedig a kiemelt létesítményeket védik. Arról viszont, hogy lakott terület fölött mikor lehet zavarni vagy lelőni egy drónt, továbbra is a nemzeti jog dönt; nincs közös európai küszöb (New York Times).

Az EU eszközei segíthetnek a kép összeállításában. A balti-tengeri uniós műveletekben a tagállamok partiőrségi kapacitásait műholdképekkel és megfigyelő drónokkal kapcsolják össze, hogy kövessék a gyanús hajókat (Finnish Border Guard). Az uniós szankciós rendszer hajókat vehet listára, szűkítheti a biztosítási lehetőségeiket, és növelheti az orosz árnyékflotta működési költségét (Council of the EU). De sem az EU, sem a NATO nem szállhat fel egy gyanús hajóra, és nem semlegesíthet drónt egy nemzeti kormány helyett. A taktikai döntés annál az államnál marad, ahol az incidens történik. A szürkezónás műveletek éppen ezt a késedelmet használják ki.

Dánia hasznos kételye

A bizonyítékokat nem minden kormány olvassa ugyanúgy. A dán sajtó adta a legerősebb ellenpontot az általános riasztottsághoz. A Politiken felidézett egy esetet, amelyben egy dán hadihajót állítólag négy drón vett körül, a hatóságok pedig „képességekkel rendelkező szereplőről” beszéltek. Ugyanez a feldolgozás azt is megkérdőjelezte, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján orosz műveletről lehet-e beszélni (Politiken). A Weekendavisen ennél tovább ment: egyes európai ügyekben gyenge a nyilvános bizonyítéki alap, Dániában pedig még azt is nehéz megállapítani, hogy valóban voltak-e drónok (Weekendavisen).

Ez a kétely nem cáfolat, hanem egy másik kockázatra figyelmeztet. Ha a kormányok hibrid fenyegetésekre hivatkoznak, de nem mutatnak bizonyítékot, az állampolgároknak a vak bizalom és a teljes elutasítás között kell választaniuk. Moszkvának mindkettő kedvez. A Politiken megfogalmazása szerint a dán „drónpánik” önmagában is azt hozhatta, amit Putyin akart: bizonytalanságot, amely félelmet kelt anélkül, hogy bizonyíték kellene hozzá.

Amikor az ellenőrzés csak áttereli a problémát

Svédország megmutatta, hogyan néz ki a nemzeti szintű fellépés. Miután a parti őrség hajókat ellenőrzött, a beszámolók szerint több szankcionált hajó elkerülte a svéd felségvizeket (Sjöfartstidningen). Svéd kommentátorok ugyanakkor arra hívták fel a figyelmet, hogy a forgalom egyszerűen dán és német vizek felé tolódhat, ahol gyengébb az ellenőrzés (Expressen). A német beszámolók ezt erősítették meg: az árnyékflotta tartályhajóinak útvonalai állítólag közelebb kerültek a német partokhoz (n-tv).

Ez ismerős európai minta. A fenyegetés gyorsabban lépi át a határokat, mint ahogy a hatáskörök követni tudják. Egy ország szigorúbb fellépése kipróbálja a jogi eszközöket, de a flotta továbbmegy. Franciaország közben sürgős védelmi hiányként kezeli az olcsó, nagy hatótávolságú drónokat: gyorsan és megfizethetően kellene észlelni, majd megállítani a kisméretű eszközöket. A francia hadsereg rétegezett védelmi rendszereket igazít ehhez a fenyegetéshez (Le Monde).

A nyilvános bizonyítékokból még mindig hiányzik az, ami lezárhatná az ügyet: visszaszerzett drónok visszakövethető elektronikával, hajóhoz köthető radarútvonalak, vagy olyan hivatalos kormányzati állásfoglalások, amelyek jogilag is vállalható bizonyossággal nevezik meg Oroszországot. Az IISS-hez kötődő elemzés szerint az orosz kapcsolat nagyon valószínű. A kormányok többsége ezt eddig nem mondta ki hivatalosan.

Európa a sérülékenységgel már szembenéz. A nyitott kérdés az, hogy ki tudja elég gyorsan felépíteni a gyanútól a jogszerű fellépésig vezető bizonyítási láncot a következő incidens előtt.