Belgium amerikai drónokra váltana

Theo Francken belga védelmi miniszter sajtóértesülések szerint halottnak nevezte a francia–német–spanyol FCAS vadászgépprogramot, és azt mondta, Belgiumnak inkább amerikai autonóm drónok felé kellene fordulnia (La Razón, g-enews). Belgium az FCAS-ban csak megfigyelő volt, nem alapító partner, így a kilépése önmagában nem döntheti romba a programot. A jelzés mégis messzebbre hat: egy F–35-ösöket már vásárló NATO-tagállam Európa zászlóshajónak szánt légiharcprogramját lassabbnak és kevésbé használhatónak látja annál, amit Washington már most kínál.

A parancsnoki kérdés, amelyet Brüsszel nem tud megoldani

Az FCAS-t hálózatba kapcsolt légiharc-rendszernek tervezték: egy pilóta vezette vadászgép, autonóm kísérődrónok és közös adatarchitektúra kapcsolta volna össze a szenzorokat, fegyvereket és parancsnoki rendszereket egy légierőn belül (The Guardian, El País). A vita látszólag ipari kérdésen akadt el, valójában politikain: ki irányítja a konstrukciót?

A vadászgépes pillért a francia Dassault vezette, és ragaszkodott ahhoz, hogy az architektúra, a szoftver és az exportjogok felett is meghatározó befolyása legyen. Ennek részben szerkezeti oka volt: a gépnek később Franciaország nukleáris elrettentésében is szerepet szántak, így a közös irányítás szuverenitási kérdéssé vált (Le Figaro). A német Airbus viszont nem fogadta el az alárendelt szerepet egy olyan programban, amelyet Berlin jelentős pénzzel finanszírozott volna (FAZ). Egyik fél sem engedett, a program megrekedt.

Az EU-nak nincs eszköze arra, hogy ilyen patthelyzetet feloldjon. A vadászgépek beszerzése az uniós szerződések alapján továbbra is nemzeti döntés. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 346. cikke széles mozgásteret ad a tagállamoknak, ha fegyverbeszerzéseiket nemzetbiztonsági okokkal indokolják (Article 346). Brüsszel az Európai Védelmi Alapon keresztül közös kutatást finanszírozhat, az EDIP-hez, vagyis az európai védelmi ipari programhoz hasonló eszközökkel pedig közös beszerzéseket ösztönözhet (EDF, EDIP). Fővállalkozót azonban nem jelölhet ki, a tervezési jogköröket nem oszthatja újra, és azt sem akadályozhatja meg, hogy egy miniszter amerikai rendszereket vegyen.

A Bizottság saját EDIP-javaslata szerint a 2022 utáni védelmi költekezési hullámban a tagállami beszerzések 78 százaléka nem uniós beszállítókhoz ment, ezen belül 63 százalék amerikai cégekhez (EDIP proposal). Az EU stratégiai autonómiáról szóló politikája éppen ezt a függőséget akarja csökkenteni. Francken jelzett irányváltása viszont tovább növelné.

A pénz gyorsabban mozog, mint az európai döntéshozatal

Az FCAS elakadása mindhárom partnernek mást jelent. Franciaország rövid távon szabadabban védheti a Dassault tervezési szuverenitását, és egy szűkebb, Rafale utáni pályát követhet. Párizs viszont elveszíti a társfinanszírozást, és vele azt az érvet is, hogy Európa képes Washington nélkül csúcskategóriás harci repülőgépet fejleszteni (Brussels Signal). Boris Pistorius német védelmi miniszter a következő lépést már „megbízhatóbb opciók” kereséseként írta le; az Airbus vezette alternatíva és további F–35-ösök beszerzése egyaránt napirenden van (Deutschlandfunk). Berlin ereje a finanszírozásban van: Franciaország nehezen tudna egyedül megfizetni egy hatodik generációs vadászgépet (FAZ).

Spanyolország, a harmadik FCAS-partner, e két pozíció között ül, miközben az Egyesült Államok nyomást gyakorol rá, hogy nyissa újra az F–35 kérdését (Infobae). A keleti szárny országainak, például Lengyelországnak egyszerűbb a számítás: Oroszország közelsége mellett a meglévő amerikai rendszerekkel való együttműködés többet ér, mint egy 2040 körülre ígért európai vadászgép.

A versenyhelyzet ezt a nyomást tovább erősíti. Az amerikai légierő már kiadta az első gyártási szerződéseket 150 Collaborative Combat Aircraftre, vagyis olyan autonóm harci drónokra, amelyek pilóta vezette gépek mellett repülnek majd; a megbízást az Anduril és a General Atomics kapta (Shephard, Forecast International). Az európai programok még az irányítási szabályokon vitáznak. Az amerikaiak közben már rendeléseket adnak le.

Ez mutatja meg az uniós védelmi politika valódi próbáját. Brüsszel létrehozta a finanszírozási eszközöket és az ösztönzőket. Ami továbbra is hiányzik, az a döntési mechanizmus: ki mondja ki időben, ki vezeti a tervezést, mielőtt a vevők egyenként azt választják, ami már elérhető.