Irányítási vita buktatta a francia–német vadászgépet

Az FCAS/SCAF azért bukott el, mert Franciaország és Németország a közös védelmi ambíciót nem tudta közös irányítássá alakítani. A program tétje túlmutatott egyetlen repülőgépen: azt mutatta meg, hogy Európa hiába költ többet védelemre, ha az államok és a cégek nem hajlandók megosztani, ki tervezi, fejleszti tovább és exportálja a fegyverrendszereket.

A szakítás benne volt az alku szerkezetében

Papíron egyszerű volt a politikai alku: Franciaország vezette volna a jövő harci repülőgépét, Németország pedig az MGCS-t, vagyis a Leopard és Leclerc harckocsicsaládok leváltására szánt új generációs tankprogramot (tportal). Spanyolország teljes jogú partnerként csatlakozott az FCAS-hoz: az Indra fontos szerepet kapott volna az érzékelőkben és a szimulációban, az Airbus pedig a pilóta nélküli kísérőgépekért és a harctéri adatrendszerekért felelt volna (The Aviationist).

Az alku ott tört meg, ahol a politika mérnöki döntésekké válik. A Dassault és az Airbus nem tudott megegyezni a vezető szerepről, a munkamegosztásról és a technológiai jogokról (Le Monde, Euronews). Ezek nem technikai részletek: ezek döntik el, ki uralja a rendszer terveit, ki fejlesztheti tovább később, ki hitelesíti a módosításokat, és ki adhatja el a gépet külföldön.

A kereskedelmi vita legalább olyan kemény volt, mint a nemzeti. A Dassault és az Airbus az exportpiacon egymás riválisai, ezért a saját mérnöki tudás megosztása jövőbeli alkupozíció átadását jelentette volna egy versenytársnak. Franciaország az önálló vadászgép-tervezésre, az exportmozgástérre, a hordozófedélzeti repülésre és a nukleáris követelményekre épülő modelljét védte. Németország viszont, amely már többet költ és nagyobb ipari súlyt képvisel, nem akart alárendelt szerepet elfogadni egy olyan rendszerben, amely évtizedekre meghatározta volna Európa csúcskategóriás harci repülőgép-piacát (Le Grand Continent).

A válás keserű mérlege így néz ki: Franciaországnál van a doktrína és a tervezési kompetencia, Németországnál a pénz és több alternatíva. Ebből egyik oldal eszköze sem válik könnyen közös repülőgéppé. A Dassault sem feltétlenül nyert tisztán, mert Franciaországnak önállóan nehéz lehet finanszíroznia egy jövőbeli vadászgépet (Le Monde).

A számla Párizson és Berlinen túl is megjelenik

Az első közvetlen vesztes Spanyolország. Madrid nem azért lépett be az FCAS-ba, hogy kívülről nézze a francia-német vitát, hanem azért, hogy valódi ipari kapacitást építsen. Spanyol beszámolók szerint az Indra 540 millió EUR értékű szerződései és egy Indra-Airbus konzorcium 160 millió EUR-s megbízásai veszélybe kerültek, de még nem vesztek el végleg (Cinco Días, The Objective). Margarita Robles védelmi miniszter kudarcnak nevezte az eredményt, és azt mondta, az ipari érdekek felülírták a programot (EFE via Infobae).

Olaszország mozgástere nő, de a helyzet nem vált egyszerűvé. A GCAP, vagyis az olasz-brit-japán vadászgépprogram most erősebb európai kötődésű alternatívának látszik. A Leonardo szerint Németország értékes partner lenne, de Berlin bevonása újranyithatná ugyanazokat a vitákat a munkamegosztásról és az ütemezésről egy olyan programban, amelyet már Róma, London és Tokió köré építettek (Reuters via MarketScreener, Defense News).

Németország észak felé is néz. Az Airbus előzetes tárgyalásokat vizsgált a Saabbal, Svédország azonban minden ilyen együttműködést politikai döntésként kezelt, nem az FCAS romjai közül kivezető, már aláírt útvonalként (StreetInsider). Ez azért fontos, mert Európának nem az a gondja, hogy nincsenek lehetséges partnerei. A kockázat inkább az, hogy a pénz, a mérnöki kapacitás és a beszállítói láncok szétszóródnak, mielőtt bármilyen új közös terv összeállna.

Az Oroszországhoz közelebb fekvő országok nem szimbolikus, hanem időbeli mérleg alapján ítélik meg a kudarcot. Lengyel beszámolók szerint az FCAS már korábban is a 2040-es évekre csúszott, miután évekig ment a vita a szabadalmakról és a vezető szerepről (Defence24). Ha az európai programok túl későn érnek be, a kormányok az Egyesült Államokból, Dél-Koreából vagy máshonnan vesznek elérhető rendszereket, és ezzel évtizedekre rögzítik a kiképzési, karbantartási és lőszerbeszerzési döntéseiket.

A tankprogramon marad a próba

Szárazföldön az MGCS örökli ugyanazt a kérdést. Armin Papperger, a Rheinmetall vezetője arra figyelmeztetett, hogy a francia költségvetési vágások veszélyeztethetik a tankprogramot, bár az elérhető francia anyagok ezt az állítást önállóan nem erősítik meg (Stern).

A biztosabb jelek ugyanarra az irányítási problémára mutatnak. Az MGCS szintén a 2040-es évekre csúszott, és alapvető tervezési kérdések, köztük a löveg kalibere sem dőltek el (Shephard, FAZ). Egy tankprogramból nem lesz Európa következő stratégiai pillére, amíg a partnerek azon vitáznak, ki szabja meg a terveket, ki birtokolja a technológiát, és ki viseli a költséget.

Európa több védelmi autonómiát akar. Az FCAS megmutatta ennek árát: a közös fegyver csak akkor lesz több egy közleménynél, ha valaki az irányításból is hajlandó engedni.