Ciprus megnyitja a társaságiadó-adatokat

A ciprusi parlament egyhangúlag elfogadta azt a törvényt, amely lehetővé teszi, hogy az adóhatóság automatikusan megossza a vállalati adózási adatokat az összes többi uniós tagállammal (Stockwatch). A jogszabály a DAC9 irányelvet ülteti át: ez teremti meg az adatcsere-rendszert a globális minimumadó körül. Önmagában ez adminisztratív szabály lenne. A jelentősége abból jön, hogy a nagy európai vállalatcsoportoknál már nem a névleges adókulcs dönti el, mennyi adót fizetnek. Egyre inkább az számít, hogy az adóhatóságok látják-e, ténylegesen mennyi adó folyt be utánuk.

Három lépés a globális szabálytól a nemzeti adóhatóságig

A rendszer három elemből áll. Az elsőt az OECD dolgozta ki Pillar 2 néven: ez az a keret, amely szerint az évi legalább 750 millió EUR bevételű vállalatcsoportoknak minden országban legalább 15 százalékos tényleges adókulccsal kell adózniuk (OECD). A „tényleges” itt a döntő szó. Nem az számít, mit ír ki az adott ország adótörvénye főszabályként, hanem az, hogy a levonások, kedvezmények és mentességek után a cég valójában mennyit fizet.

Ezt az OECD-keretet az EU a minimumadó-irányelvvel tette kötelezővé, amelyet minden tagállamnak alkalmaznia kell (EUR-Lex). Ha egy vállalatcsoport tényleges adókulcsa valamelyik országban 15 százalék alá esik, a különbséget kiegészítő adóval kell beszedni. Először az alacsony adókulcsú ország szedheti be a hiányzó összeget. Ha ezt nem teszi meg, az anyavállalat országa is beszedheti (OECD).

A harmadik elem a DAC9, amelyet most Ciprus is elfogadott. Ez hozza létre az adatcsatornát. A multinacionális vállalat egy egységes bevallást nyújt be a szerkezetéről, a nyereségéről és az adószámításairól minden érintett joghatóságra nézve. Egy adóhatóság fogadja a bevallást, majd továbbítja a releváns részeket a többi uniós országnak (EUR-Lex, Council of the EU). E nélkül minden ország csak a saját szeletét látná. Ezzel viszont az adóhatóságok ellenőrizni tudják, hogy a vállalatcsoport az EU egészében valóban eléri-e a 15 százalékos minimumot.

Írország mutatja, hogyan alkalmazkodik a régi modell

Írország példája mutatja a legvilágosabban, mit jelent ez a gyakorlatban. Dublin nem törölte el a 12,5 százalékos társasági adókulcsot, de a Pillar 2 alá tartozó cégeknél már 15 százalékos tényleges minimumot érvényesít, és a különbözetet saját belföldi kiegészítő adóval szedi be (Irish Statute Book). A logika egyszerű: ha valaki úgyis beszedheti a 12,5 és a 15 százalék közötti részt, Írország azt szeretné, hogy ez Írország legyen, ne például Németország.

Az első ír Pillar 2-befizetési határidő 2026. június 30-án járt le. Az első féléves társaságiadó-bevételek nagyjából 13,7 milliárd EUR-t tettek ki, ami éves alapon 4,7 százalékos növekedés (Irish Times, Deloitte). A nyilvános adatokból még nem látszik külön, ebből mennyi volt kiegészítő adó. A rendszer azonban már működik.

Magyarország ennek a másik oldalát mutatja. A 9 százalékos névleges társasági adókulcs továbbra is a legalacsonyabb az EU-ban (EU Council). A kisebb belföldi cégekre ez továbbra is érvényes. A Pillar 2 hatálya alá tartozó nagy multinacionális vállalatoknál viszont a 9 százalékos kulcs már nem jelent automatikus előnyt, mert a kiegészítő adó 15 százalékig feltölti a különbséget (PwC). A magyar adószakmai kommentárok főként adatszolgáltatási teherként írják le a reformot: határidőkről, számításokról és adatcseréről beszélnek (Adóvilág).

Hollandiát más típusú kitettség érinti. A holland vállalati struktúrákat régóta használják arra, hogy jogdíjakat és kamatfizetéseket érdemi tevékenység nélküli cégeken keresztül vezessenek át, így a nyereség magasabb adókulcsú országokból máshová kerüljön. A Pillar 2 csökkenti ezeknek a konstrukcióknak az adóelőnyét, a DAC9 pedig láthatóbbá teszi őket más országok adóhatóságai számára (Rijksoverheid). Az átfolyatásra használt cégek nem tűnnek el egyik napról a másikra, de kevesebb ösztönző marad új struktúrák létrehozására.

Ki nyer, ki fizet

A nemzeti költségvetések két dolgot nyernek: jobban látják, hogyan szervezik adózásukat a multinacionális vállalatok, és ahol belföldi kiegészítő adót vezetnek be, ott beszedhetik azt a bevételt, amely különben más joghatósághoz kerülne. A nagy multinacionális cégek veszítenek az alacsony adókulcsú országok előnyéből, mert a 12,5 vagy 9 százalékos névleges kulcs már nem zárja le az adófizetési kérdést. Az adótanácsadók és megfelelési szolgáltatók viszont új munkát kapnak: a tényleges adókulcs kiszámítása és az egységes bevallás új szolgáltatási réteg a hagyományos társasági adózás fölött (Alvarez & Marsal). A 750 millió EUR-os küszöb alatti kis- és középvállalatokat a szabályozás nagyrészt nem érinti (OECD).

Az Európai Unió Tanácsa egyszerűsítésként mutatja be a DAC9-et: sok párhuzamos bevallás helyett egyetlen adatszolgáltatásról beszél (Council of the EU). A vállalatok ezt akkor fogják egyszerűsítésként megélni, ha a központi bevallás valóban kiváltja a helyi bejelentéseket, és nem csak új rétegként kerül rájuk. Az uniós tagállamok közötti névleges adóverseny nem szűnt meg. A Pillar 2 alá tartozó nagyvállalatoknál azonban a verseny súlypontja eltolódik: az lesz a kérdés, melyik ország tudja úgy működtetni a megfelelési rendszert, hogy közben ne terhelje túl azokat a cégeket, amelyeket magához akar vonzani.