Támogatások nélkül €3 lehet a dízel

Az Egyesült Államok június 9-i, iráni célpontok elleni csapásai, amelyekre egy Apache helikopter Hormuzi-szoros közelében történt lelövése után került sor, újraélesztettek egy konfliktust, amelybe Európa katonailag nem akar belépni, gazdaságilag viszont nem tudja kivonni magát belőle. A nagyobb uniós kormányok kizárták a katonai részvételt. A közvetlen kockázat most gazdasági: több ország egyszerre készül kivezetni az üzemanyagárakat fékező intézkedéseket, az olajárak jóval a konfliktus előtti szint fölé emelkedtek, közös európai válasz pedig nincs.

Berlin adósságfékje találkozik az olajsokkal

A német koalíció június 9-én úgy döntött, nem hosszabbítja meg a Tankrabattot, vagyis a literenkénti 17 centes üzemanyagadó-csökkentést, amely június 30-án jár le (Focus). Az ok a Schuldenbremse, a német alkotmányos adósságfék: ez korlátozza, hogy a szövetségi kormány évente mennyit vehet fel hitelből. Mivel a védelmi kiadások már így is nyomást gyakorolnak erre a plafonra, Berlin arra jutott, hogy emelkedő olajárak mellett nem tudja tovább csökkenteni az üzemanyagadót. A döntés ugyanazon a napon született, mint az amerikai csapások Irán ellen. A német költségvetési menetrend és a geopolitikai válság egymástól független pályán fut.

Elemzők szerint támogatás nélkül a dízel ára elérheti a literenkénti 3 eurót (n-tv). Németország nincs egyedül. Spanyolország üzemanyagár-kedvezménye szintén június 30-án jár le. Olaszország július 3-ig meghosszabbította a jövedékiadó-csökkentést, de a kedvezményt megfelezte (Euronews). Több uniós kormány ugyanazon a héten vonja vissza az árkompenzációt, miközben nincs olyan uniós eszköz, amely tompítaná az egyszerre jelentkező hatást.

Az Európai Bizottság június 3-án adott némi költségvetési mozgásteret a tagállamoknak: engedélyezte, hogy többet költsenek a fosszilis energiafüggőség csökkentésére. Ez azonban kifejezetten nem vonatkozik az üzemanyag-támogatásokra. Azok az országok, amelyek ennek ellenére meghosszabbítják a benzinkúti árkedvezményeket, megsérthetik az uniós hiánykorlátokat, és túlzottdeficit-eljárást kockáztathatnak. Ez az Európai Bizottság fegyelmező eszköze azokkal a kormányokkal szemben, amelyeknél a költségvetési hiány meghaladja a GDP 3 százalékát. A nemzeti vezetők választása így szűk: vagy vállalják a választói dühöt a kutaknál, vagy vállalják a brüsszeli költségvetési nyomást.

Az EKB félreolvashatja az adatokat

Az Európai Központi Banktól széles körben azt várják, hogy holnap 2023 szeptembere óta először kamatot emel. Az euróövezeti infláció jóval az EKB 2 százalékos célja fölött jár, főként az energiaköltségek miatt. Az Európai Bizottság tavaszi előrejelzése már meg is emelte a 2026-os inflációs prognózist, hogy beépítse az energiaársokk hatását (European Commission).

A gond július 1. után kezdődik. Ha több ország egyszerre vezeti ki az üzemanyag-támogatásokat, a mért infláció mechanikusan megugrik. A benzin drágul, a fogyasztói árindex követi. Ez az ugrás azonban abból fakad, hogy a kormányok megszüntetnek egy adócsökkentést. Önmagában nem mond semmit arról, hogy a fogyasztók ténylegesen többet költenek-e. Ha az EKB ezt valódi inflációs nyomásként értelmezi, és szeptemberben újra kamatot emel, akkor olyan mutató alapján szigorít, amely inkább költségvetési döntést tükröz, nem a gazdaság belső túlfűtöttségét.

Az EKB egyelőre nem magyarázta el nyilvánosan, hogyan választja majd szét az augusztusi adatokban a támogatások kivezetésének hatását az alapvető árfolyamatoktól. Márpedig ezek az adatok alakítják a szeptemberi döntést. Világos módszertan nélkül a támogatások lejártának mellékhatása könnyen úgy jelenhet meg, mintha az infláció újra gyorsulna.

Ugyanaz a kamatemelés eltérően hat az európai gazdaságokra. Németországban, ahol az infláció egy része a kereslethez kötődik, a magasabb kamat nagyjából úgy működik, ahogyan a jegybanki modell feltételezi. Olaszországban, Görögországban és Spanyolországban viszont az árnyomás szinte teljes egészében importált energiából ered. Ott ugyanaz a kamatemelés éppen akkor drágítja meg az állami hitelfelvételt, amikor a kormányoknak válságkezelő intézkedéseket kellene finanszírozniuk.

Jelképes válasz egy szerkezeti problémára

Az EU diplomáciai mozgástere ugyanazokat a korlátokat mutatja, mint a gazdasági válasz. Kaja Kallas főképviselő, az EU kül- és biztonságpolitikai vezetője június 8-án Nicosiában azt mondta a védelmi minisztereknek, hogy „a térségnek nincs szüksége eszkalációra”, és uniós segítséget ajánlott a hajók kíséréséhez, de csak tűzszünet után (EEAS). Ennél erősebb álláspontot az EU külpolitikai szabályai szerint mind a 27 tagállamnak jóvá kellene hagynia, ez a feltétel pedig rendszeresen blokkolja a határozott fellépést. Az ugyanazon a napon elfogadott szankciók két személyt és az Iráni Forradalmi Gárda haditengerészetének egy egységét célozták; ez inkább jelképes lépés, a konfliktus menetére nincs érdemi hatása (Brussels Times).

Három külön válság sűrűsödik össze ugyanabban a háromhetes időablakban: a hormuzi eszkaláció miatt feszültté vált olajpiac, az üzemanyag-támogatások európai kivezetése és egy jegybanki szigorítás, amely olyan inflációs adatokra támaszkodhat, amelyeket könnyű félreolvasni. Mindhárom saját intézményi menetrend szerint halad. Nincs olyan mechanizmus, amely ezeket összehangolná.