Német ipari támogatást hagyott jóvá az EU

A Slovalcónál, Szlovákia egyetlen alumíniumkohójánál a kormány nemrég csaknem 470 millió EUR támogatást ígért 2030-ig, hogy fedezze az áramköltségek egy részét, és üzemben tartsa a kemencéket (Denník E). Robert Fico ezt rendkívüli mentőakcióként keretezte. Ehhez képest Németország jóval nagyobb mozgásteret kapott.

Az Európai Bizottság július 8-án jóváhagyta Berlin áramár-kompenzációs programjának bővítését. A rendszer lényege, hogy az energiaintenzív gyárak visszakapják annak a szén-dioxid-költségnek egy részét, amelyet az áramtermelők beépítenek az áramárba. Most nagyjából húsz új ágazat, köztük az üvegipar és az akkumulátorgyártás is igényelhet támogatást, a már jogosult cégek pedig valamivel magasabb fedezetet kapnak (Spiegel, BBH Blog). Néhány héten belül ez volt a második bővítés: júniusban Brüsszel azt is engedélyezte Németországnak, hogy ezt a kompenzációt egy külön ipari áramárprogrammal halmozza, ami nagyjából 1 milliárd EUR többletkiadást jelent a költségvetésnek (Zeit).

Jogilag ez nem ütközik az uniós szabályokba. Az EUMSZ 107. cikke tiltja azokat az állami támogatásokat, amelyek tisztességtelen előnyt adnak egy tagállam vállalatainak, de kivételeket is enged, ha a támogatás nagyobb kárt előz meg, például azt, hogy a gyárak a szén-dioxid-költségek miatt Európán kívülre költözzenek. A Bizottság erre hivatkozva hagyta jóvá a német rendszert. A gond nem a jogszerűséggel van, hanem azzal, hogy ugyanaz a szabálykönyv nagyon eltérő nemzeti költségvetésekkel találkozik.

Hogyan repeszti meg a szén-dioxid ára az egységes piacot

A mechanizmus egyszerű. Az EU kibocsátáskereskedelmi rendszerében, az ETS-ben az erőművek kvótát vásárolnak a szennyezésük után. Ezt a költséget beépítik az áramárba. A sok áramot használó gyárak így akkor is többet fizetnek, ha közvetlenül nem ők bocsátanak ki jelentős mennyiségű szén-dioxidot. A kormányok közben milliárdokat szednek be a kvóták árverezéséből, és ennek egy részét kompenzációként visszacsatornázhatják az iparnak.

A piac ott kezd szétnyílni, hogy ki mennyit csatornáz vissza. Németország 2026-ban 2,9 milliárd EUR-t tervez ipari áramár-kompenzációra költeni, ami a várható 4,3 milliárd EUR kvótaárverési bevételének körülbelül 67 százaléka (Ariadne). Franciaország ugyanerre a célra az árverési bevétele 44 százalékát, Belgium 33 százalékát, Szlovákia nagyjából 5 százalékát fordította (Aktuality). Papíron minden kormánynak ugyanaz a lehetősége. A gyakorlatban Németország nagy ipari bázisa nagyobb kvótabevételt termel, a költségvetése pedig elbírja, hogy ennek nagy részét visszaadja a cégeknek. Egy olyan ország, amely már a napi működés finanszírozásához is sokat vesz fel, hiába kapja meg ugyanazt a jogi lehetőséget: nincs miből ugyanennyit költenie.

A különbséget a gyárak érzik meg

A rés üzemi szinten válik láthatóvá. Romániában a Dacia vezérigazgatója szerint az országban a legmagasabb az ipari energiaár Európában, és a költségbizonytalanságot a beruházások 64 százalékos visszaesésével, valamint közel ezer munkahely egy év alatti eltűnésével kötötte össze (Ziarul Financiar). Lengyelországban az ipari nagyfogyasztók teljes energiaköltsége iparági becslések szerint nagyjából 170 EUR/MWh, ami körülbelül 45 százalékkal haladja meg az uniós átlagot; a figyelmeztetések szerint ez évente több milliárd zloty értékű feldolgozóipari termeléskiesést okozhat (WP).

Ezeket a számokat óvatosan kell kezelni. Nincs olyan nyilvános adatbázis, amely megmutatná, hogy egy támogatott német üveggyár vagy egy kompenzáció nélkül maradó lengyel acélmű végül mennyit fizet, ha a nemzeti kedvezményeket, adókat, hálózati díjakat és fedezeti szerződéseket is beleszámítjuk. Az Eurostat közöl nem lakossági áramárakat, de a végső számlát olyan nemzeti rétegek alakítják, amelyeket egyetlen táblázat sem fog össze.

Az alapminta így is látszik. Az erős költségvetésű országok nagyobb részt tudnak átvállalni a zöld átállás ipari költségeiből. A mély hiánnyal működő államok viszont nem tudják követni Berlint, akkor sem, ha a szabályok ezt elvben megengedik. Románia hiánya 2024-ben a GDP 9,3 százalékát érte el a HotNews szerint. A Bizottság nem sértette meg az egységes piacot. De amikor ilyen léptékű nemzeti támogatásokat hagy jóvá közös minimum nélkül, a zöld átállást nem ipari hatékonysági, hanem költségvetési versennyé alakítja. A szlovák kohó kapott mentőövet. Azoknak a tagállamoknak a gyárai számára, amelyek nem tudnak ekkora csekkeket kiállítani, Brüsszel egyelőre nem kínált valódi alternatívát.