EU jóváhagyta a külső kitoloncolási központokat

Az Európai Parlament, vagyis az EU közvetlenül választott törvényhozó testülete június 17-én megszavazta, hogy a tagállamok úgynevezett „visszatérési központokat” hozhassanak létre EU-n kívüli országokban. Ezek olyan fogva tartási helyek lennének, ahol a kiutasítási határozat alatt álló emberek várnák meg, amíg a kormányok megszervezik az eltávolításukat. Az új visszatérési rendelet a 2008-as irányelvet váltja fel, amely nagy mozgásteret hagyott a nemzeti rendszerek között. A szöveget az Európai Néppárt és szélsőjobboldali frakciók szövetsége vitte át (Euractiv). A Tanácsnak, ahol a tagállami kormányok szavaznak, még hivatalosan is el kell fogadnia a rendeletet, de a politikai irány már eldőlt. Eddig egyetlen ország próbálta ki ténylegesen ezt a modellt: Olaszország Albániában több tízmillió eurót költött el azért, hogy végül öt embert küldjön vissza.

Az albániai számla

Az olasz-albán művelet adja az egyetlen európai tereptapasztalatot az EU-n kívüli visszatérési központokról. A számok önmagukban beszélnek. A shëngjini és gjaderi létesítményeket legfeljebb 3 000 ember befogadására tervezték. A közelmúltban 15 és 20 között mozgott a bent tartottak száma. Az ActionAid adatai szerint az építés nagyjából 74 millió EUR-ba került (Internazionale). Összesen körülbelül 620 embert tartottak ott fogva, közülük ötöt küldtek közvetlenül vissza Egyiptomba (IRC).

Az olasz bíróságok az első fogva tartásokat nem hagyták jóvá, mert szerintük a bangladesi és egyiptomi állampolgárokra alkalmazott „biztonságos ország” minősítés nem állta meg a helyét (Internazionale). Külön véleményében Laila Medina, az Európai Unió Bíróságának főtanácsnoka azt jelezte, hogy az EU-n kívüli központokat az uniós jog elvben nem tiltja. A főtanácsnoki indítványok gyakran előre jelzik a bíróság későbbi döntésének irányát. Medina ugyanakkor azt is rögzítette: az uniós jog teljes egészében alkalmazandó ott, ahol egy tagállam ellenőrzést gyakorol (CJEU). Attól, hogy az épületet áthelyezik, az ember még nem kerül ki a jogvédelmi keretből.

Az emberi következmények gyorsan láthatóvá váltak. Az IRC a gjaderi központ első 48 napjában 54 „kritikus eseményt” dokumentált, köztük önsértést és öngyilkossági kísérleteket (IRC).

Koalíció tervrajz nélkül

A visszatérési központokat támogató politikai szövetség jóval szélesebb, mint az a működési terv, amelyre a rendszer épülhetne. Mette Frederiksen dán miniszterelnök azt akarja, hogy a központok még a jelenlegi ciklusában működésbe lépjenek (EPRS). Hollandia saját erőfeszítéseit egy Németországot, Görögországot, Ausztriát és Dániát is magában foglaló csoporthoz kapcsolta (WNL). Németországban Alexander Dobrindt belügyminiszter támogatja azt, amit pártja, a CSU „Abschiebeoffensive”-nek, vagyis kitoloncolási offenzívának nevez (Deutschlandfunk).

Dánia szerepében van egy intézményi ellentmondás. A 22. jegyzőkönyv, vagyis az igazságügyi és belügyi uniós szabályok alóli dán kimaradás miatt a rendelet Koppenhágára nem vonatkozna automatikusan. Dánia olyan politikát tol előre, amelynek a kötelezettségei alól maga részben kívül maradna, miközben politikai jégtörőként működik a többiek előtt.

A legvilágosabb ellenállást Spanyolország képviseli. Madrid szerint a központok sérthetik a visszaküldés tilalmának elvét, vagyis azt a jogi szabályt, amely megakadályozza, hogy a kormányok embereket olyan helyre küldjenek, ahol veszély fenyegeti őket (RTVE). A spanyol tisztviselők aránytalannak tartják azt is, hogy egy közigazgatási jogsértés miatt akár 24 hónapig lehessen embereket fogva tartani. A minősített többségi szavazás rendszerében, ahol a tagállamok 55 százalékának és az EU népességének 65 százalékát képviselő országoknak kell egyetérteniük, Spanyolország egyedül nem tudja blokkolni a jogszabályt. Madridnak nincs elég szövetségese a blokkoló kisebbség összeállításához (El País).

Franciaország tudatosan középen tartja magát: Párizs támogatja a szigorúbb végrehajtást, de távolságot tart attól, hogy az EU-n kívüli központok legyenek a politika központi elemei (Public Sénat, Ahram/AFP).

Amit egyetlen kormány sem nevezett meg

A rendelet támogatói valós problémára mutatnak rá. Az Európai Bizottság adatai szerint az uniós visszatérési határozatok kevesebb mint 30 százaléka végződik tényleges kitoloncolással (Euractiv). Egyes kormányok már idén harmadik országokkal kötnének megállapodásokat, hogy 2027-re működő központok legyenek (Reuters via Dawn).

Egyetlen kormány sem nevezett meg azonban olyan fogadó országot, amely vállalná a szerepet. Költségvetési keret sincs. A Bizottság saját javaslata nyilvános hatásvizsgálat nélkül érkezett, ami ekkora súlyú jogszabálynál szokatlan hiány, ahogy arra a College of Europe elemzése is rámutatott.

Abban széles az egyetértés, hogy Európa visszatérési rendszere rosszul működik. Az olasz albániai kísérletnek azt kellett volna bizonyítania, hogy az EU-n kívüli eljárás működőképes. Eddig inkább azt mutatta meg, mennyibe kerül.