Nem igazolt az EU-s felújítások haszna

A Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz, vagyis az RRF lényege eredetileg egyszerű alku volt: a tagállamok akkor kapnak uniós helyreállítási pénzt, ha teljesítik az előre vállalt mérföldköveket, nem akkor, ha jól hangzó beszámolókat küldenek Brüsszelnek. Az Európai Számvevőszék most azt állítja, hogy ebben az alkuban van egy gyenge pont. A lakásfelújításokról szóló audit szerint a tagállamok nagyjából 43 milliárd EUR-t terveztek energiahatékonysági intézkedésekre, de sok terv és ellenőrzés nem tudta megmutatni, hogy valóban keletkezett-e mérhető és költséghatékony energia-megtakarítás. Erről a megállapításról az Euronews is beszámolt.

Ez nem eltitkolt pénzlopási ügy. Ennél prózaibb, és éppen ezért kellemetlenebb. Az RRF gyorsabban tudja ellenőrizni, hogy a projektek elkészültek-e, mint azt, hogy hozták-e azokat az eredményeket, amelyekkel eredetileg eladták őket.

A célok határozzák meg, mekkora a nyomás

A kifizetések az egyes nemzeti tervekben jóváhagyott mérföldkövekhez és célokhoz kötődnek. Az RRF-rendelet a pénzek folyósítását ezek „kielégítő teljesítéséhez” köti. Ha egy kormány nem teljesíti a vállalásait, a Bizottság a saját felfüggesztési módszertana alapján visszatarthatja a kifizetés egy részét.

A számvevők kínos helyzetbe hozhatják a kormányokat és a Bizottságot, de saját hatáskörben nem állíthatnak le egy részletet. Ezt az Európai Számvevőszék szerződéses mandátuma sem teszi lehetővé. A jogi eszköz a Bizottságnál van, de csak ott, ahol a jóváhagyott célok mozgásteret adnak neki.

Ha egy nemzeti terv elkészült munkákat, bekötött napelemeket vagy adminisztratív lépéseket számol, a Bizottság ezeket tudja ellenőrizni. Utólag nehezen kérhet számon más mércét csak azért, mert a számvevők később kimutatják: az eredeti cél túl keveset mondott a ténylegesen mért energia-megtakarításról.

Olaszország és Ciprus mutatja a rést

Olaszország a legélesebb példa. Róma a végrehajtásra hivatkozik: Tommaso Foti miniszter szerint az RRF-kiadások elérték a 143 milliárd EUR-t az olasz monitoringrendszerben (olasz kormány). Ez arra válasz, hogy elköltötték-e a pénzt. Arra nem, hogy a lakásfelújítási pénzek hatékony energia-megtakarítást vásároltak-e.

A problémát az olasz Superbonus, a nagy lakásfelújítási adókedvezmény-program teszi láthatóvá. Az ECO az auditra hivatkozva azt írta, hogy körülbelül 14 milliárd EUR, vagyis az RRF felújítási forrásainak nagyjából harmada ebbe a rendszerbe került (ECO). Az Európai Számvevőszék szerint az egy egységnyi megtakarított energiára jutó költség majdnem négyszerese volt a vártnak (ECA). A háztartások felújítást kaptak, az építőipar megrendeléseket. A nyilvános adatokból viszont továbbra sem látszik meggyőzően, hogy a klímaeredmény arányban állt-e az árral.

Ciprusnál tisztább mérési probléma rajzolódik ki. A Számvevőszék megkérdőjelezte, hogy a felújítási források 20 százalékát kitevő mélyfelújítási intézkedés elérte-e a 30 százalékos megtakarítási küszöböt, és azt is jelezte, hogy a jelentett megtakarítások 88 százaléka napelemes beruházásokból, nem pedig az épületek alacsonyabb fogyasztásából származott (ECA). A napelemek csökkenthetik a kibocsátást. Azt azonban nem bizonyítják, hogy a lakások kevesebb energiát használnak. Egy zöldnek látszó projekt így segítheti a cél teljesítését, miközben az épületállomány problémája részben érintetlen marad.

A vita nem marad technikai kérdés

Belgium a kormányzási oldalt mutatja. A Bizottság Belgiumról szóló oldala továbbra is egy nemzeti tervet mutat be, miközben a felújítások végrehajtása szövetségi és regionális hatóságokon keresztül fut. A European Sting arról számolt be, hogy a Bizottság pozitívan értékelte Belgium negyedik, 567 millió EUR-s kifizetési kérelmét, miután a mérföldkövek és célok teljesültek (European Sting). Éppen ez a lényeg: egy kifizetési dosszié lehet rendben, miközben a mért energia-megtakarításért viselt nyilvános felelősség nehezen követhető.

Litvánia kevésbé látványos eset, ezért hasznos viszonyítási pont. Az LRT szerint a hatodik, 153 millió EUR-s kérelem épületfelújítást is érintett, és 197 mutatóból 158-at már teljesítettek (LRT). A Lrytas arról írt, hogy az ügyvezető pénzügyminiszter biztosra veszi: Litvánia megkapja az összes RRF-forrást (Lrytas). Ez a megszokott RRF-nyelv: mutatók, kérelmek, várható kifizetések. A hiányzó elem is megszokott: nincs egyszerűen áttekinthető nyilvános adat arról, mennyi energiát fogyasztottak az RRF-ből felújított épületek a munkák előtt és után.

A holland sajtóban már látszik, hogyan kezd élni az audit. Az Upday úgy keretezte az ügyet, hogy az EU 43 milliárd EUR-t költött vagy tervezett lakásfelújításokra, meggyőző megtakarítási bizonyíték nélkül (Upday). Az Indepen ezt szélesebb támadássá alakította az uniós klímaköltések ellen (Indepen). Ez utóbbi értelmezés politikai, és túlmegy azon, amit az audit bizonyít, ha eltűnt pénzt sugall. Azt viszont jól mutatja, mire használják majd a jelentést: a közös uniós hitelfelvétellel szemben szkeptikus kormányoknak nem kell csalást bizonyítaniuk. Elég azt állítaniuk, hogy Brüsszel nem tudja elég világosan megmutatni az eredményeket.

A Bizottság részben a saját maga által elfogadott célok foglya. Azt tudja kikényszeríteni, amit a tervek jogilag előírnak, még akkor is, ha ezek az előírások utólag gyengének tűnnek. A szűkebb következtetés ezért erősebb: az audit nem általános pazarlást bizonyít. Azt mutatja meg, hogy a kifizetési rendszer képes igazolni a végrehajtást, mielőtt a nyilvánosság láthatná, mit ért el a végrehajtás. Amíg a bizottsági tisztviselők és a nemzeti miniszterek nem teszik a kifizetési kérelmek mellé a mért energia-megtakarításokat, a bizonyítás terhe a számvevőkről azokra kerül át, akik a célokat jóváhagyták.