Külső kitoloncolásokhoz nyit utat az EU

Az Európai Parlament június 17-én 418 igen és 218 nem mellett jóváhagyta azt az első uniós rendeletet, amely közös jogalapot teremt a kitoloncolásra váró emberek nem EU-s országokban működő központokba helyezésére (European Parliament, DW). A szöveg a 2008-as visszatérési irányelvet váltja fel: az még csak átfogó célokat szabott, amelyeket a tagállamok saját jogukba ültettek át, az új rendelet viszont minden országban ugyanúgy alkalmazandó. A jogszabályt még a Tanácsnak, vagyis a tagállami kormányok testületének is formálisan el kell fogadnia, de a parlamenti szavazás a politikai tartalmat már rögzítette (Brussels Times).

Huszonhét rendszer helyett egy

Az irányelvről rendeletre váltás nem technikai részlet, hanem hatalmi átrendezés. Az uniós szerződések szerint az irányelv azt mondja meg a kormányoknak, mit kell elérniük; a rendelet azt is, hogyan, és nincs szükség nemzeti átültetésre (TFEU Article 288). A 2008-as irányelvből így 27 eltérő visszatérési rendszer lett, különböző fogva tartási időkkel, fellebbezési jogokkal és végrehajtási arányokkal.

Az új rendelet ezt a gépezetet egységesíti. A fogva tartás legfeljebb 24 hónapig tarthat, további hat hónapos hosszabbítással. A kitoloncolásra váró embereknek át kell adniuk az azonosító irataikat és a biometrikus adataikat. Az európai visszatérési határozatot a schengeni adatbázisokban, vagyis az EU közös határinformációs rendszerében rögzítik, így az egyik tagállam végrehajthatja a másik kitoloncolási döntését is. Ez azt hivatott megakadályozni, hogy valaki egy határ átlépésével újraindítsa a jogi eljárási órát (European Parliament, Brussels Times).

A hatóságok bírói vagy közigazgatási engedéllyel lakásokat, személyes tárgyakat és elektronikus eszközöket is átkutathatnak. A kitoloncolási határozatok fellebbezés esetén sem függesztődnek fel automatikusan: a bíróságoknak ügyenként kell eldönteniük, hogy megállítják-e az eltávolítást (DW).

Külső központok térkép nélkül

A legvitatottabb elem azt engedné meg, hogy a tagállamok kétoldalú megállapodásokat kössenek nem EU-s országokkal olyan visszatérési központokról, ahová már távozásra kötelezett embereket helyezhetnek. A kísérő nélküli kiskorúakra ez nem vonatkozik. A befogadó államoknak tiszteletben kell tartaniuk a non-refoulement elvét, amely tiltja, hogy bárkit olyan helyre vigyenek, ahol üldöztetés fenyegeti (European Parliament).

A legközelebbi működő minta Olaszország albániai megállapodása. Giorgia Meloni miniszterelnök Shëngjinben és Gjadërben nyitott központokat, de az olasz bíróságok a biztonságos országgal kapcsolatos aggályok miatt megakasztották az első fogva tartásokat, a létesítményeket pedig később más célra használták. Június 11-én az Európai Bíróság egyik főtanácsnoka arra jutott, hogy a külső központok önmagukban nem jogellenesek, de a földrajzi távolság nem gyengítheti az uniós fogva tartási normákat és a védelemhez való jogot (College of Europe).

A rendelet jogi engedélyt ad a harmadik országba szervezett visszaküldésekre. Infrastruktúrát, együttműködésre kész fogadó országokat és ellenőrzési rendszert viszont nem teremt.

A nemzeti kényszerek felülírták a pártfegyelmet

A határnyomás a pártcsaládi fegyelmet is megbontotta. A három máltai munkáspárti EP-képviselő szembement a balközép szocialista frakcióval, az S&D-vel, és támogatta a rendeletet: egy aránytalan migrációs terhet viselő kis szigetállam a nemzeti érdeket választotta a pártszolidaritás helyett (European Parliament). A spanyol kormány ezzel ellentétes következtetésre jutott: jogi és arányossági okokra hivatkozva elutasította a szöveget, miközben az EU tágabb migrációs paktumát továbbra is végrehajtja. Németországban a koalíció a megszokott törésvonalak mentén szakadt ketté: a CDU/CSU és a szélsőjobboldali AfD támogatta a rendeletet, az SPD és a Zöldek ellenezték.

Berlin közben fenntartja a szárazföldi határellenőrzéseket, mert a kitoloncolási eredmények felmutatására irányuló belpolitikai nyomás nem várja meg, amíg az uniós szabályok hatályba lépnek.

A végrehajtási űr

Hogy az egységes rendszer képes lesz-e arra, amire 27 különálló rendszer nem volt képes, olyan tényezőkön múlik, amelyekre a rendelet nem ad választ: a fogadó országokkal kötendő szerződéseken, az ellenőrzési jogokon, a reális kitoloncolási arányokon és egy olyan monitoringrendszeren, amelyet egyelőre senki sem dolgozott ki. Az olasz–albán ügyekben a nemzeti bíróságok már megmutatták, hogy a fogva tartási körülményeket az alapjogi normákhoz mérik, függetlenül a politikai szándéktól. Az Európai Bíróság várhatóan ugyanezt teszi majd. Ez a jogi küzdelem még alig kezdődött el.