Európa €50 milliárdot tesz hidrogénfolyosókra

Május 20-án az Európai Bizottság jóváhagyta Németország 1,3 milliárd EUR-s állami támogatási programját a megújuló hidrogénre (Brusselstimes, Politiken). Holland és német hálózatüzemeltetők közös fejlesztési megállapodást írtak alá egy határon átnyúló folyosóról, amely 2031-re állna üzembe. Észak-, Dél- és Közép-Európában tízmilliárdok mennek egy kontinentális zöldhidrogén-hálózat kiépítésére. A gond az, hogy a zöld hidrogén ma még három-ötször többe kerül, mint a fosszilis alapú változat, miközben a projekteket gyorsabban törlik, mint ahány eljut az építkezésig.

Négy vezeték, egy vevő

Dánia a Danish Hydrogen Backbone vezetéken vinné délre a zöld hidrogént. A SoutH2 folyosó Észak-Afrikából, Olaszországon át szállítana Ausztria és Németország felé. A Barcelona és Marseille közötti spanyol BarMar tenger alatti vezeték 2032-es indulással számol. Hollandia közben Rotterdamot tenné meg Északnyugat-Európa importközpontjává.

Mind a négy folyosó ugyanahhoz a vevőhöz fut be: a német nehéziparhoz. Németország 2030-ra évi 2,6-3,6 millió tonna hidrogénigénnyel számol az acélgyártásban, a vegyiparban és a finomítókban, és elismeri, hogy ennek 50-70 százalékát importálnia kell majd. Dánia tervezett, évi 78 000 tonnás kínálata ennek a keresletnek nagyjából 2-3 százalékát fedezné.

Ki nyeli le a költségkülönbséget

A zöld hidrogén, vagyis a megújuló árammal bontott vízből előállított hidrogén Európában ma 4,50-8,50 EUR-ba kerül kilogrammonként, helyszíntől és áramártól függően. A földgázból előállított szürke hidrogén ára körülbelül 1,50 EUR/kg. Ez a különbség nem egyszerű átmeneti probléma: az áram a zöld hidrogén előállítási költségének akár 60 százalékát is adhatja, az európai áramárak pedig tartósan magasabbak annál, ami versenyképességi szempontból kényelmes lenne.

A kormányok támogatásokkal töltik ki a rést. A német program kilogrammonként fix összeget fizet a termelőknek, 0,44 és 3,49 EUR között, legfeljebb tíz éven át. A nagyobb költségvetési kockázat azonban magukban a vezetékekben van. A német hidrogén-alaphálózat teljes rendszerköltsége a finanszírozással és az üzemeltetéssel együtt közel 50 milliárd EUR-ra nőhet, amit végső soron hálózati díjak és közpénzek garantálnak. Ha a vezetékek kihasználtsága alacsony marad, az állam 2055-ig vállalta a hiány legalább 76 százalékának fedezését, ami az adófizetőknek akár 34,7 milliárd EUR-s számlát is jelenthet.

Hollandiában ugyanez a minta látszik, kisebb léptékben: a hálózati költségbecslés két év alatt 1,5 milliárd EUR-ról 3,8 milliárd EUR-ra ugrott. Spanyolország 2,8 milliárd EUR közpénzt ígért a szektornak, miközben a 2030-ra kitűzött 12 GW-os elektrolizálókapacitásból ma mindössze 30 MW működik.

A vevők és a fejlesztők már hátrálnak

Világszerte mintegy 60 nagy zöldhidrogén-projektet töröltek 2025-ben, összesen évi 4,9 millió tonnás kapacitással. Az Iberdrola kétharmaddal csökkentette 2030-as hidrogéncéljait. A Shell és az Equinor egyaránt leállított norvég projekteket. A szűk keresztmetszet már nem a kínálat, hanem a kereslet: Európa évente 13,1 GW elektrolizálóberendezést tudna gyártani, de nincs elég vevő, amely hajlandó lenne három-ötszörös árat fizetni a fosszilis alternatívához képest.

A német adatok is azt mutatják, mennyire távol van a valóság a céloktól. A nemzeti terv 2030-ra 10 GW elektrolizálókapacitást ír elő. Ma ebből mindössze 955 MW működik, vagyis kevesebb mint 10 százalék.

Egy uniós szabályváltozás tovább növeli majd a költségkülönbséget. 2030-tól a zöldhidrogén-termelőknek már nem havi, hanem órás alapon kell összehangolniuk áramfogyasztásukat a megújuló termeléssel. A CE Delft becslése szerint ez körülbelül 27,5 százalékkal emeli az előállítási költséget. A szabálynak van értelme: nélküle az elektrolizálók a meglévő zöldáramot szívnák el, és a rendszer más pontjain visszatolnák a hálózatot a fosszilis termelés felé. Csakhogy ettől a gazdasági képlet nehezebb, nem könnyebb lesz.

Európa úgy épít hidrogénvezetékeket, hogy közben arra számít: a költségek csökkennek, a vevők pedig megjelennek. Mindkettő megtörténhet. Ha azonban a hidrogén tanulási görbéje lassabban halad, mint annak idején a napelemeké, a valódi kérdés az lesz, meddig fizetik az adófizetők a különbséget.