Európa lekéste a tengeri határidőt

Hat évvel azután, hogy lejárt az egészséges tengeri környezetre szabott uniós jogi határidő, egyetlen tagállam sem teljesítette a célt (Európai Bizottság: tengeri környezet). A tengervédelmi keretirányelv, vagyis az óceánok állapotát szabályozó 2008-as uniós alaptörvény azt írta elő, hogy az országoknak 2020-ra „jó környezeti állapotot” kell elérniük (MSFD). Ez nem történt meg. A „védett” címke egyre gyakrabban azt jelenti, hogy egy terület szerepel a kormányzati térképen, nem azt, hogy a vízben ténylegesen meg is védik.

Az árát a Bizottság saját mutatói is jelzik. Az uniós parti vizek 46 százalékát érinti erős tápanyagszennyezés. A fenékvonóhálós halászat a parti tengerfenék 79 százalékát bolygatja meg. A természetvédelmi irányelvek alapján vizsgált élőhelyek 81 százaléka rossz állapotban van (Európai Bizottság: tengeri környezet, Európai Bizottság: természetvédelem). Ezek nem civil kampányszámok: attól az intézménytől származnak, amelynek a szabályok betartatása lenne a feladata.

A kiskapu magában a jogi szerkezetben van

A mechanizmus egyszerű. Az élőhelyvédelmi irányelv, amely az EU Natura 2000 védett területi hálózatát hozta létre, a tengeri területek kijelölésével természetvédelmi kötelezettségeket és hatásvizsgálatokat ír elő, de önmagában nem tiltja meg automatikusan a halászatot, a hajózást vagy az építkezést (élőhelyvédelmi irányelv). A káros tevékenységek addig folytatódhatnak, amíg a kormányok nem fogadnak el konkrét kezelési szabályokat, és nem tartatják be őket. A közös halászati politika, vagyis az EU halászati szabályrendszere külön azt írta elő, hogy a halállományokat 2020-ra fenntartható szintre kell hozni (közös halászati politika). Ez a határidő is teljes körű megfelelés nélkül telt le.

A konfliktus ott kezdődik, ahol a védelem halászterületet zár le, engedélyt akadályoz meg, vagy a gazdaságokat a szennyezés csökkentésére kényszeríti. A német szövetségi természetvédelmi hivatal szerint az Északi-tenger és a Balti-tenger biológiai sokfélesége veszélyben van, miközben mindkét tengeren erősödik a gazdasági használat (BfN). Alsó-Szászországban a hatóságok azt javasolták, hogy a parti vizek 10 százalékát zárják le a halászat elől; ezt a környezetvédő szervezetek elégtelennek tartják (Tagesschau). Hollandiában az új Natura 2000 kezelési tervek miatt a Zoutkamp környéki garnélarákhalászok arra figyelmeztetnek, hogy az Északi-tenger partvidékén tervezett lezárások a megélhetésüket vihetik el (Omroep Het Hogeland).

Franciaország mutatja meg a legélesebben, mennyire elválhat egymástól a címke és a tényleges védelem. Az igazgatási tervek a tengeri tér 30 százalékát védettként célozzák meg (DIRM), de egy 2026-os szenátusi kérdés szerint a tengeri Natura 2000 területeken a halászati feltételekről továbbra is eseti kockázatelemzések alapján döntenek (Sénat). Franciaország részben ott számol el védelmet, ahol eleve kisebb a nyomás: a hivatalos statisztikák szerint 2026 elején a terület 5,9 százaléka állt „erős védelem” alatt, ennek csaknem háromnegyede azonban a távoli Déli és Antarktiszi Területekre esett, nem az intenzíven halászott európai francia vizekre (SDES).

A fő kár a szárazföldről érkezik

A tengeri romlás jelentős része nem a tengeren, hanem a mezőgazdaságban és az elöregedett szennyvízrendszerekben kezdődik. A Bizottság leírása szerint a mezőgazdasági nitrogén a földekről folyókba és talajvízbe mosódik, majd a part menti vizekben algavirágzást táplál, amely kiszorítja az oxigént és fojtja a tengeri élővilágot (Európai Bizottság: nitrátok). Ezért Dánia, Németország, Hollandia és Lengyelország ugyanazzal a szerkezeti problémával szembesül: a tengeri hatóságaik nem tudják helyrehozni a part menti holt zónákat, ha a fő terhelést olyan mezőgazdasági tápanyag-kibocsátás okozza, amelyet nem ők szabályoznak.

A Race for the Baltic jelentése szerint, amelyet az Echo Media idézett, Lengyelország csak a töredékét gyűjti be annak a folyékony hulladéknak, amelyet a szennyvíztartályos rendszerei termelnek; a be nem gyűjtött szennyvíz tovább növeli a Balti-tenger foszforterhelését. Spanyolországban egy civil szervezet 57 helyreállítási projektet áttekintve arra jutott, hogy sok beruházás a technikai megvalósíthatóságot mutatja be, de nem bizonyítja az ökológiai regenerációt (Ecologistas en Acción). A helyreállítás működhet, de nem válthatja ki azokat a kikényszeríthető korlátokat, amelyek eleve megakadályoznák a víz romlását.

A Bizottság az uniós szerződések alapján kötelezettségszegési eljárást indíthat a tagállamok ellen, és pénzügyi szankciókat is kérhet (Európai Bizottság: az uniós jog alkalmazása). Parti őrjáratokat azonban nem tud működtetni, halászati engedélyeket nem írhat át, és a tápanyagterhelést sem auditálhatja helyben. A végrehajtás azoknál a nemzeti kormányoknál maradt, amelyek a 2020-as határidőt már elmulasztották.

A hiányzó bizonyíték területi szintű: pontosan mit tiltanak az egyes védett területeken, ki ellenőrzi a szabályokat, és javulnak-e az ökoszisztémák. Ezzel az átláthatósággal a fővárosok tartoznak. A Bizottságnak megvannak a jogi eszközei a kikényszerítésre, és a hat éve elmulasztott határidők elég indokot adnak arra, hogy használja is őket.