Öt EU-ország határidőt szabott

Dánia, Németország, Hollandia, Ausztria és Görögország szeptember 4-én Koppenhágában közös modellt jelentett be arra, hogy az elutasított menedékkérőket az EU-n kívüli létesítményekbe küldjék. Az első átszállításokat 2027 végéig indítanák el. Az öt kormány áttörésként beszél a tervről, miközben a megállapodás kulcsszereplője, vagyis az az ország, amely ténylegesen fogadná ezeket az embereket, semmit nem írt alá, nyilvánosan nem is nevezték meg, és a feltételeket sem erősítette meg (Euractiv, WCAX/AP).

Ahogy csütörtökön megírtuk, az öt miniszter augusztus óta egyeztetett. Koppenhágában a politikai jelszóból közös működési elvek lettek, de működő központ még nem.

Három alapelv, nulla cím

A keret három vállalásra épül: a központoknak csökkenteniük kellene az irreguláris migrációt és gyengíteniük az embercsempész-hálózatokat; összhangban kellene állniuk az uniós joggal, a nemzetközi kötelezettségekkel és az emberi jogi normákkal; valamint a fogadó országnak is hasznot kellene húznia belőlük (Berlingske, Kleine Zeitung). A holland delegáció szerint nyitott létesítményekről lenne szó, ahol az ott élők lakhatnának és dolgozhatnának, nem pedig zárt fogvatartási központokról (NRC).

A miniszterek mind gyors végrehajtást ígértek. Morten Bødskov dán miniszter szerint Dánia 2027 végére készen állna az első átszállításokra. A német Alexander Dobrindt még idén megállapodást akar. Az osztrák Gerhard Karner 2026 végéig legalább egy fogadó országot rögzítene (UIM Denmark, DW, Heute). Ezeknek a határidőknek egyelőre nincs diplomáciai alapjuk. Ruanda megerősítette, hogy az öt ország delegációja járt nála, és a tárgyalások folytatódnak, de menetrendet nem adott (Euractiv). Ugandát lehetséges jelöltként emlegették, nyilvánosan azonban ezt sem erősítették meg. Az Európai Bizottság megfigyelőként vett részt a koppenhágai találkozón, nem tárgyalófélként: Brüsszel figyel, de az alku kockázatát teljes egészében a tagállami fővárosok viselik (EC Audiovisual).

A jog engedi az átszállítást, de nem mentesít a felelősség alól

A központok az EU új visszatérési rendelete alapján működnének, amelyet az Európai Parlament, az EU közvetlenül választott törvényhozó testülete az év elején hagyott jóvá. A rendelet új jogkört teremt: azt, akivel szemben végrehajtható visszatérési határozat van érvényben, olyan harmadik országba is el lehetne küldeni, amelyhez nincs személyes kötődése. Ennek feltétele, hogy a fogadó ország formálisan beleegyezzen, és megfeleljen az emberi jogi követelményeknek (European Parliament, SWP). A rendeletet még a nemzeti kormányoknak is formálisan jóvá kell hagyniuk az Európai Unió Tanácsában, ahol a tagállami miniszterek szavaznak a jogszabályokról; erre várhatóan ősszel kerül sor (Euronews).

Attól azonban, hogy valakit fizikailag az EU területén kívülre visznek, a küldő állam kötelezettségei nem szűnnek meg sem az EU Alapjogi Chartája, sem az Emberi Jogok Európai Egyezménye alapján (SWP, EU Migration Law Blog). Egyetlen megállapodás sem tisztázza még, ki gyakorolná a felügyeletet, ki intézné a további hazaküldést, ha a származási ország továbbra sem fogadja vissza az illetőt, és mi történne akkor, ha a fogadó állam megsérti a garanciákat. Bødskov szerint a központokat a Nemzetközi Migrációs Szervezet és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága ellenőrizné. Az AP viszont úgy találta, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságát még nem keresték meg részletekkel, a Nemzetközi Migrációs Szervezet pedig azt közölte, hogy az egyeztetések feltáró szakaszban vannak (WCAX/AP).

Dánia helyzete külön bonyolult. Az ország régóta fennálló igazságügyi opt-outja miatt politikailag támogatja ugyan a modellt, de külön jogi lépésre lesz szüksége ahhoz, hogy alkalmazhassa a visszatérési rendeletet. Ez olyan akadály, amellyel az ötös csoport többi tagjának nem kell számolnia (European Parliament Denmark).

Minden előzmény a végrehajtási szakadékra figyelmeztet

A terv valós problémára válaszol. Az Eurostat adatai szerint 2024-ben az EU országai 453 000 távozási felszólítást adtak ki, de csak 110 000 embert küldtek vissza nem uniós országokba. A Bizottság saját értékelése a 2025-ös visszatérési arányt 28 százalékra teszi. Ez tízéves csúcs, de azt is jelenti, hogy a távozásra kötelezettek közül csaknem négyből három ember maradt (EPRS).

A közeli előzmények alapján a politikai cél és a végrehajtás között nagyon nagy a távolság. Olaszország albániai megállapodása, miután 2025 márciusában visszatérési létesítménnyé alakították, nagyjából 500 ember átszállításáig jutott, miközben az eredeti cél havi 3 000 fő volt (Euronews, Pagella Politica). Az Egyesült Királyság ruandai programja négy önkéntes átszállítást eredményezett, mielőtt feladták, miután a Legfelsőbb Bíróság valós veszélyt látott a visszaküldés tilalmának megsértésére, vagyis arra, hogy embereket veszélybe küldjenek vissza. Az Amnesty International arra figyelmeztetett, hogy a ruandai vagy ugandai központok „kegyetlen fekete lyukakká” válhatnak a két ország dokumentált emberi jogi helyzete miatt (Amnesty).

Franciaország és Spanyolország azt is megmutatja, hol húzódnak a koalíció határai a nagyobb uniós tagállamok között. Emmanuel Macron hatástalannak és az európai értékekkel összeegyeztethetetlennek nevezte a jogszabályt. Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök az EU-n kívüli visszatérési központokat „trampantójónak”, vagyis szemfényvesztésnek nevezte: olyasminek, ami látszatot ad, de tartalmat nem (Le Monde, Euronews Spain).

Az öt kormánynak most már van modellje, menetrendje és alapelvrendszere. Fogadó országa, finanszírozási terve, ellenőrzési rendszere és bíróság előtt is kipróbált szabályozása még nincs. Ezek nélkül a koppenhágai modell továbbra is tárgyalási forgatókönyv.