Ugandai visszaküldési központot tesztelnének

Öt európai kormány egyetlen nagy migrációs csomagként beszél az EU-n kívüli menekültügyi eljárásokról és a kitoloncolási központokról. Amit ténylegesen építenek, ennél szűkebb: jogilag erősen kötött, politikailag hasznos, de működésében még nem bizonyított rendszer.

Gerhard Karner osztrák belügyminiszter és Morten Bødskov dán migrációs miniszter múlt héten Bécsben tárgyalt, majd közös munkájukat olyan projektként mutatták be, amely mögött Németország, Hollandia és Görögország is ott áll (OTS/BMI). Németország és Hollandia két nagy tagállam politikai súlyát adja hozzá. Görögország pedig, az EU délkeleti külső határának leginkább kitett tagállamaként, olyan frontországi hitelességet visz a koalícióba, amelyet Bécs és Koppenhága önmagában nem tudna felmutatni.

Miről tárgyal valójában Koppenhága?

A dán minisztérium szerint Bødskov szeptember 4-én hívja össze Koppenhágába az öt ország minisztereit. A napirenden EU-n kívüli kitoloncolási központok szerepelnek azok számára, akiktől már megtagadták a védelmet, és akiknek nincs joguk az unióban maradni (Danish immigration ministry). A dán sajtó is ugyanerről ír: jogszerű tartózkodási jog nélküli külföldiek indulási központjairól, nem pedig olyan rendszerről, amelyben egy harmadik ország döntené el első fokon, ki jogosult menedékre (Copenhagen Post/Ritzau).

A lehetséges partnerek közül Uganda áll a legelőrébb. Sajtóértesülések szerint 2027-ig 5 000-10 000 emberrel indulhatna kísérleti program (EUobserver, ProtoThema).

A két modell közötti különbség nem technikai részlet. Az EU-n kívüli menekültügyi eljárás azt jelentené, hogy külföldi területen döntenek arról, ki minősül menekültnek. A kitoloncolási központok ezzel szemben csak azután jönnének szóba, hogy valakitől már megtagadták a védelmet, és jogerős kiutasítási döntés született róla.

Az EU új visszatérési rendelete, amelyet az Európai Parlament, vagyis az unió közvetlenül választott törvényhozó testülete júniusban hagyott jóvá, elvben lehetővé teszi, hogy a tagállamok jogerős visszatérési döntéssel érintett embereket egy beleegyező harmadik országba szállítsanak. Ennek feltétele, hogy az adott ország tiszteletben tartsa az emberi jogokat és a non-refoulement elvét, vagyis azt a tilalmat, hogy bárkit olyan helyre küldjenek, ahol üldöztetés fenyegeti (European Parliament). A Parlament tehát kinyitotta az ajtót, de a kormányoknak még meg kell kötniük a fogadó országgal a megállapodást, és ki kell építeniük a végrehajtás rendszerét. Ahogy a szavazás után írtuk (To Brief), a jogszabály a koncepciót engedélyezi, a nehéz részleteket nem oldja meg.

Karner politikai keretezése ezt a határt elmossa. Ausztria 2022 tavasza óta szorgalmazza, hogy menekültügyi eljárásokat Európán kívül folytassanak le, most pedig a két pályát egy címke alá rendezi (OTS/BMI). Ettől a terv nagyobbnak látszik annál, mint amiben az öt kormány eddig ténylegesen megállapodott.

Olaszország megmutatja a politikai jelzés és a működő rendszer közötti rést

Az olaszországi albániai központok jelentik az egyetlen létező európai kísérletet külső migrációs létesítményekre. Matteo Piantedosi belügyminiszter szerint ezek 2025-ben 100 hazatelepítést segítettek elő, és teljes működésük után „Európa modelljévé” válhatnak (Il Fatto Quotidiano).

Az olasz bíróságok azonban megakasztották Róma eredeti tervét: blokkolták a biztonságos országnak minősített államokhoz kötött gyorsított menekültügyi eljárásokat. A kormány ezért a gjadëri létesítményt menekültügyi feldolgozóközpont helyett idegenrendészeti őrizeti központként kezdte újraértelmezni (Pagella Politica).

A brit ruandai terv hasonló okból bukott el. A Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy Ruanda saját menekültügyi rendszere valós kockázatot teremt arra, hogy embereket továbbküldjenek olyan országba, ahol üldöztetés érheti őket (UK Supreme Court). A kontinensnyi politikai ambícióhoz képest 100 visszaküldés (Il Fatto Quotidiano) nem bizonyítja, hogy a modell működik. Inkább azt mutatja, hogy a politika jóval előrébb jár, mint az intézményi és jogi végrehajtás.

Brüsszel nincs az asztalnál

Az Európai Bizottság augusztus 13-án egyértelművé tette a távolságtartását. Guillaume Mercier szóvivő szerint a Bizottság nem vesz részt az ugandai tárgyalásokban, nem tud konkrét javaslatról, és csak akkor értékeli majd a „kidolgozott javaslatokat”, ha azok megérkeznek (Commission).

Ez azért számít, mert a visszatérési rendelet elvi jogalapot ad, működő rendszert nem. Nem hoz létre megállapodást a fogadó országgal, nem garantálja, hogy az Ugandában tartott emberek érdemben megtámadhassák a döntéseket, nem épít be független ellenőrzést, és nem oldja meg az alapproblémát sem: ha az elutasított kérelmező származási országa nem veszi vissza az illetőt, az ugandai áthelyezés csak a fogva tartás helyét változtatja meg, nem eredményez tényleges visszatérést (CEPS).

Dánia legerősebb nyilvános érve is inkább politikai és elrettentő jellegű, nem bizonyítékokon alapuló. Az augusztusi dán bejelentések GPS-es bokapereceket és szigorúbb hazatelepítési ösztönzőket emeltek ki, vagyis olyan eszközöket, amelyek dán területen működnek, nem pedig azt igazolják, hogy az EU-n kívüli központok növelik a visszaküldések számát (Danish immigration ministry).

Az öt kormánynak egyelőre politikai koalíciója van, nem működő kitoloncolási rendszere. A koppenhágai találkozón az dől el, hogy tudnak-e fogadó országot megnevezni, kikényszeríthető feltételeket írni, és bizonyítani, hogy a kitoloncolási központok megoldják azt a visszafogadási problémát, amely miatt az elutasított kérelmezők jelentős része ma Európában marad.