Öt állam 2027-re tervez visszaküldő központokat

Dánia, Németország, Ausztria, Hollandia és Görögország szeptember 4-én Koppenhágában arról állapodott meg, milyen elvek alapján küldenék az elutasított menedékkérőket Európán kívüli létesítményekbe. A cél menetrendje már megvan: az év fordulója körül megállapodás egy partnerországgal, 2027 végéig az első átszállítások. A hónapok óta tartó egyeztetések, delegációs utak és miniszteri körutak után azonban továbbra sincs olyan fogadó állam, amely bármit aláírt volna. Koppenhága közelebb vitte a minisztereket az alkufolyamathoz, de megállapodást nem hozott.

Három elv, nulla szerződés

Az öt miniszter három vezérelvet fogadott el: a központoknak csökkenteniük kell az irreguláris migrációt és a veszélyes átkeléseket, meg kell felelniük az EU-s és a nemzetközi jognak, ezen belül az emberi jogi normáknak, és kölcsönösen előnyös partnerségre kell épülniük EU-n kívüli országokkal (SN, Kleine Zeitung). Bart van den Brink holland miniszter nyitott intézményekről beszélt, ahol az érintettek dolgozhatnának, nem pedig fogvatartási központokról. Gerhard Karner osztrák belügyminiszter a csoportot „die Umsetzernek”, vagyis a megvalósítóknak nevezte, és azt sürgette, hogy év végéig legalább egy partnerországot találjanak (Heute). Karner címkéje egyelőre többet állít, mint maga a megállapodás.

A sajtótájékoztatón egyetlen fogadó országot sem neveztek meg. A nyilvános keresés pletykákra és cáfolatokra szűkült. Ruanda külügyminisztere az AFP-nek megerősítette, hogy európai képviselők augusztus végén jártak az országban, és a tárgyalások folytatódnak, de részleteket és menetrendet nem közölt (Euractiv). Uganda, amelyet korábban esélyes jelöltként emlegettek, lekerülhetett a listáról: a holland külügyminisztérium szerint Kampala esetében befagyasztották az együttműködést a választásokhoz kapcsolódó elnyomás miatt (n-tv). Nyilvánosan egyik ország sem vállalt kötelezettséget.

A jogi keret nyitva hagyja a legfontosabb kérdéseket

A legnehezebb kérdést, vagyis hogy az átszállítás után ki felel az érintett emberért, a folyamat legkevésbé átlátható szakaszára halasztották: a jövőbeli kétoldalú megállapodásokra, amelyeket egyelőre senki sem látott.

Az öt kormány olyan jogi utat próbál használni, amely csak most kezd kialakulni. Az Európai Parlament június 17-én 418 igen és 218 nem szavazattal jóváhagyta az új EU-s visszatérési rendeletet, amely a régi szabályok helyére lépne, és kifejezetten lehetővé tenné az elutasított migránsok harmadik országbeli központokba szállítását (European Parliament). A kísérő nélküli kiskorúakra ez nem vonatkozna. A gyermekes családokra viszont igen, amit az European Council on Refugees and Exiles azért bírált, mert az Európai Bizottság eredeti javaslata még őket is kizárta volna (ECRE).

A rendeletet az Európai Unió Tanácsának, vagyis a tagállami kormányok fórumának még formálisan el kell fogadnia, és ezután jelenhet meg. Hatálybalépése után is előírná, hogy a fogadó országok tartsák tiszteletben az emberi jogokat és a visszaküldés tilalmát, vagyis azt az elvet, hogy senkit nem lehet olyan helyre küldeni, ahol üldöztetés vagy kínzás fenyegeti. A szöveg azonban nem mondja meg, ki és milyen szempontok alapján vizsgálná ennek teljesülését (EU Law Analysis). Az Európa Tanács emberi jogi biztosa arra figyelmeztetett, hogy az átszállításokhoz kötelező kockázatértékelésre, kötelező erejű jogalapra, hatékony jogorvoslatra, a fogva tartás időbeli korlátaira és minden szakaszban független ellenőrzésre lenne szükség (Council of Europe).

A német SWP intézet szerint a küldő állam jogi felelőssége mindaddig fennmaradna, amíg minden egyes ember esetében nem igazolják a tartós megoldást; nem elég tehát azt vizsgálni, hogy a létesítmény egészében megfelel-e a szabályoknak (SWP). A koppenhágai elvek erről nem szólnak. Ezt a kétoldalú megállapodásoknak kellene rendezniük.

Támogatók, ellenzők és még nem létező ellenőrök

Az ötlet mögött komoly politikai támogatás áll: júniusban 19 EU-s állam- és kormányfő írt alá nyilatkozatot, amely harmadik országbeli megoldásokat sürgetett (Euronews). Franciaország és Spanyolország viszont nyíltan ellenzi a tervet. Emmanuel Macron azt mondta, még nem látott működő ilyen központot, és fellépne az ellen, hogy afrikai létesítményeket EU-s költségvetési pénzből finanszírozzanak. Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök „trampantojónak”, vagyis félrevezető illúziónak nevezte az elképzelést (Le Monde). Az Európai Bizottság augusztus 13-án azt közölte újságírókkal, hogy nem vesz részt a tárgyalásokban, és nincs tudomása konkrét javaslatról egy adott országban működő központra (European Commission).

A hatásköri lánc így néz ki: az öt kormány saját hatáskörben tárgyalhat kétoldalú megállapodásokról, az Európai Unió Tanácsának még le kell zárnia az EU-s rendeletet, a bíróságok egyedi ügyekben vizsgálhatják a kitoloncolásokat, az ellenőrző szervezeteket pedig addig nem lehet felügyeleti szereplőként feltüntetni, amíg ezt maguk nem vállalják. Az utóbbi ponton Morten Bodskov dán miniszter azt mondta, az IOM és az UNHCR felügyelné a központokat. Az UNHCR viszont az AP-nek azt közölte, hogy részletekkel még nem keresték meg. Az IOM szerint döntés nem született, az egyeztetések feltáró jellegűek maradtak (WCAX/AP). A miniszterek tehát olyan felügyeletre hivatkoznak, amelyet az érintett szervezetek saját közlésük szerint nem vállaltak el.

Koppenhága menetrendet és általános elveket adott, ezekkel elvont szinten kevesen vitatkoznak. A lényeges rész viszont hiányzik: egy aláírásra kész fogadó ország, egy bíróság előtt is tartható felelősségi rendszer, valamint bizonyíték arra, hogy az emberek harmadik országba szállítása valóban több visszatérést eredményez, nem csak kevésbé látható jogi és emberi bizonytalanságot. Amíg a „megvalósítók” nem nevezik meg az országot és nem hozzák nyilvánosságra a feltételeket, továbbra is egy elképzelés megvalósításánál tartanak.