Németország marad a határellenőrzésnél

A schengeni övezet elvben az EU egyik legkézzelfoghatóbb vívmánya: a belső határokon nincs rendszeres ellenőrzés. Ehhez képest az Európai Bizottság most kilenc országtól kérte, hogy kezdje el leépíteni a belső határátkelőkön fenntartott ellenőrzéseket. Németország belügyminisztere még ugyanazon a héten elutasította a kérést. A Bizottság június 2-án kiadott állásfoglalásait tizenkét hónapnyi folyamatos ellenőrzés után jogilag kötelező elkészíteni, de ezek senkit nem köteleznek (EU Law Live, Brussels Signal). Az EU szabad mozgásra épülő zászlóshajója így ma nagyrészt önkéntes jogkövetésen múlik, az önkéntesek pedig nem nagyon jelentkeznek.

Az állandósult kivétel

A kilenc érintett állam, Ausztria, Dánia, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Szlovénia és Svédország, jóval tovább tartotta fenn a határellenőrzéseket, mint amit Schengen eredetileg rendkívüli helyzetre szánt. Németország, Franciaország és Ausztria 2015 óta valamilyen formában folyamatosan ellenőriz: amikor egy bejelentés lejár, új indokot neveznek meg, a migrációtól a terrorizmuson át a határon átnyúló bűnözésig. A schengeni határ-ellenőrzési kódex 2024-es reformja, vagyis az a szabálykönyv, amely meghatározza, mikor lehet visszaállítani a belső ellenőrzéseket, elvben felső határt akart szabni ennek. A gyakorlatban a korábbi hat hónapos maximumot három évre emelte, és felülírta az Európai Unió Bíróságának 2022-es döntését, amely jogellenesnek mondta ki a tartós ellenőrzéseket (European Sting).

A Bizottság eddig egyszer sem indított kötelezettségszegési eljárást, vagyis azt a formális jogi eszközt, amellyel a tagállamokat az uniós jog betartására kényszeríthetné, egyetlen ország ellen sem a túl hosszúra nyújtott határellenőrzések miatt. Cambridge-i kutatók ezt politikai félelemből fakadó, rendszerszerű „alulérvényesítésként” írják le. Ha a Bizottság Németországot vagy Franciaországot büntetné a határellenőrzések miatt, az könnyen azt a narratívát erősítené, hogy Brüsszel megakadályozza az országokat saját védelmükben (Euronews).

Az ellenállás három formája

Alexander Dobrindt német belügyminiszter a június 4-i luxembourgi uniós belügyminiszteri találkozón világossá tette Berlin álláspontját. Az ellenőrzéseket szerinte „rugalmasan továbbfejlesztik”, nem megszüntetik. Két feltételt szabott az álláspont felülvizsgálatához: az EU külső határainak „jelentős javulását”, valamint bizonyítékot arra, hogy az új menekültügyi szabályok valóban működnek. Mindkettő szándékosan nehezen mérhető feltétel (Tagesschau, Spiegel). Gerhard Karner osztrák belügyminiszter halkabb megoldást választott: az ellenőrzési pontokat magáról a határról a „hátországba” helyezné át, vagyis olyan belföldi mobil járőrözésre, amely kevésbé látható, de nem szünteti meg az ellenőrzést. Franciaország nyilvánosan nem reagált.

Valódi elmozdulást csak Hollandia jelzett. Bart van den Brink menekültügyi miniszter májusban közölte, hogy szeptember után a statikus határposztokat a Királyi Marechaussee, vagyis a katonai rendőrség mobil megfigyelése váltja fel, hírszerzési profilok alapján, nem általános megállításokkal (Rijksoverheid). Ez áll a legközelebb ahhoz, amit a Bizottság ténylegesen javasol.

A költségeket főleg a határ menti közösségek viselik. Egy koblenzi német bíróság áprilisban kimondta, hogy a luxemburgi határon végzett ellenőrzések sértik a schengeni kódexet, mert nem támasztották alá hiteles fenyegetéssel (Ground News). A JEF Luxembourg, vagyis a Fiatal Európai Föderalisták luxemburgi szervezete szerint naponta mintegy 223 000 határon ingázó munkavállaló lépi át ezt a határt, csúcsidőben akár 45 perces késésekkel (Chronicle.lu). Németország fellebbezett, az ellenőrzéseket pedig fenntartotta.

A paktum, amely még nincs készen

A Bizottság nem véletlenül időzítette az állásfoglalásokat az EU migrációs és menekültügyi paktumának június 12-i hatálybalépése elé. A paktum átfogóan alakítja át a menedékkérelmek feldolgozását, a határszűrést és a tagállamok közötti tehermegosztást. A Bizottság politikai érve az, hogy az új rendszer feleslegessé teszi a belső ellenőrzéseket. Csakhogy ez az infrastruktúra alig áll készen. Május elején a 27 tagállamból csak 11-nek volt működő kapcsolata a megreformált Eurodac biometrikus adatbázissal (EUObserver). Tizenegy államban továbbra sem voltak megfelelő határszűrési létesítmények. Magyarország még az erre elkülönített végrehajtási forrásokat sem kérte le (ETIAS).

Ebből olyan patthelyzet áll elő, amelyben egyik oldal sem tud döntő érvet felmutatni. Dobrindt szerint a belső ellenőrzésekre azért van szükség, mert az EU külső határai nem elég biztonságosak. A Bizottság szerint ezt a paktum fogja rendezni. A paktum működési hiányosságai viszont éppen azokat a másodlagos migrációs mozgásokat tartják fenn, amelyekre Németország hivatkozik. Technikailag mindkét félnek igaza van, és egyik sem tudja bizonyítani, hogy a másik téved. Ezért maradnak az ellenőrzések.

Lengyelország álláspontja mutatja meg legjobban a helyzet abszurditását. Varsó ugyanazon a belügyminiszteri találkozón követelt erősebb bizottsági fellépést Berlinnel szemben, amelyen Dobrindt elutasította a Bizottság kérését. Közben Lengyelország maga is fenntart schengeni ellenőrzéseket a német és a litván határon, a belarusz határnál pedig hétszer függesztette fel a menedékkérelem benyújtásának jogát. A Bizottság nyilvános magyarázat nélkül hagyta ki Lengyelországot a kilenc állásfoglalásból.

Mivel a Bizottság nem lép, a koblenzi és müncheni nemzeti bíróságok próbálják betölteni az űrt: jogellenesnek mondanak ki olyan ellenőrzéseket, amelyekkel szemben Brüsszel nem használja a saját eszközeit. Hogy ez a széttagolt bírói nyomás végül politikai döntésre kényszeríti-e az EU-t, vagy Schengen „ideiglenes” kivételei egyszerűen a rendszer állandó szerkezetévé válnak, azon múlik, megteszi-e a Bizottság azt, amit tizenegy éve kerül: ténylegesen érvényt szerez-e a saját szabályainak.