€2 trillion: iparpolitikai vita az EU-büdzséről

A következő uniós költségvetés fölött lebegő 2 000 milliárd EUR-s összeg politikailag jól használható hivatkozási pont, de nem tiszta összehasonlítás. A mostani csomag csak úgy érte el ezt a nagyságrendet, hogy Brüsszel a rendes hétéves költségvetéshez hozzászámolta a NextGenerationEU közös hitelfelvételét is; maga az alapköltségvetés 2018-as árakon 1 074 milliárd EUR volt. A vita valójában arról a szabályról szól, amely eldönti, hová megy az uniós pénz: oda, ahol a felzárkózást kell segíteni, vagy oda, ahol már megvan a kapacitás technológiai, védelmi és energetikai beruházások végrehajtására.

A szabály dönti el, kik nyernek

Minden fővárosnak vétója van, mert a hosszú távú költségvetést a Tanácsban egyhangúlag kell elfogadni az Európai Parlament egyetértése után, az EUMSZ 312. cikke alapján. Ez azt jelenti, hogy minden nemzeti sérelem be tud kerülni a végső alkuba.

Az uniós kiadások nagy része évtizedeken át a szükségletek logikáját követte. A kohéziós pénzek a szegényebb régióknak járnak, hogy csökkentsék a jövedelmi, infrastrukturális és foglalkoztatási különbségeket; ezt írja le az Európai Parlament kohéziós áttekintése is. A közös agrárpolitika, vagyis a KAP forrásai a mezőgazdasági jövedelmeket és a vidéki gazdaságokat védik, ahogy azt a Parlament KAP-finanszírozási ismertetője bemutatja.

A versenyképességi pénzek másképp működnek. Ha az új forrásokat ipari pályázatokon, kutatási partnerségeken és nemzeti társfinanszírozáson keresztül osztják ki, gyakran azok a térségek járnak jól, ahol erős vállalatok, egyetemek, védelmi beszállítók és pályázatírásra képes államigazgatás működik. A végső képlet még nem ismert, ezért nem a pontos szám a lényeg, hanem a mechanizmus: a kohézió a szükségletet jutalmazza, az iparpolitika a felkészültséget.

A befizetők ambíciót akarnak, de plafonnal

Németország gondja egyszerű számtan. Ha az EU többet költ technológiára, védelemre és Ukrajnára, akkor vagy nőnek a nemzeti befizetések, vagy újabb közös adósság kell, vagy a régebbi prioritásokból kell elvenni. A befizető tagállamok számára ezért természetes álláspont a korlátozott költségvetés és a keményebb rangsorolás, különösen úgy, hogy Brüsszel már külön csatornákon finanszírozza a regionális fejlesztést az Európai Regionális Fejlesztési Alapon, a védelmi ipart pedig az Európai Védelmi Alapon keresztül.

Franciaország más típusú szorításban van. Párizs egyszerre védené a KAP-ot, és tolna több pénzt a védelembe és az iparba, de a mozgástere szűkült, miután a Tanács 2024 júliusában túlzottdeficit-eljárást indított Franciaországgal szemben. Az uniós szintű hitelfelvétel nem tünteti el a költséget. Csak átteszi a konfliktust a mai nemzeti befizetésről a holnapi közös törlesztésre.

Lengyelország a legvilágosabb stresszteszt. Varsó erősebb biztonságot, ellenállóbb határokat és több Ukrajnához kapcsolódó kiadást akar, de közben közvetlenül is nagy tétje van a kohézióban: a Kohéziós Adatplatform szerint Lengyelország 76,7 milliárd EUR-hoz jut. Ettől még akarhat keményebb Európát, de ellenállhat annak, hogy ezt a saját felzárkózását finanszírozó képletek gyengítésével fizessék meg.

Ugyanez a feszültség végigfut a keleti tagállamokon. Ha a költségvetés költségként ismeri el az orosz fenyegetettségnek való kitettséget, Lengyelországnak és a balti államoknak erős érve van. Ha viszont a pénz az ipari kapacitást követi, a nagyobb gazdaságok a beszerzési láncokon és kutatási konzorciumokon keresztül több forrást vihetnek el, miközben a biztonsági kockázatot a keleti tagállamok viselik.

A számlát akkor is ki kell fizetni

A gazdák és a szegényebb régiók nem attól veszítenek, hogy ellenzik a versenyképességi kiadásokat. Akkor veszítenek, ha ezeket a KAP vagy a kohézió csökkentéséből finanszírozzák, majd olyan versenyeken osztják ki, amelyeken eleve rosszabb eséllyel indulnak.

A finanszírozási forma sem mellékes. Az uniós bevételek továbbra is nagyrészt a bruttó nemzeti jövedelem alapján számolt tagállami befizetésekre épülnek, míg a közös hitelfelvétel olyan uniós adósságot hoz létre, amelyet idővel vissza kell fizetni. Ezt az Európai Bizottság bevételi útmutatója és a NextGenerationEU befektetői anyaga is rögzíti. A vissza nem térítendő támogatások közvetlenebbül segítik a gyengébb régiókat. A hitelek azoknak kedveznek, akik tudnak és képesek is beruházásokat végigvinni. A társfinanszírozás pedig, amikor a kormánynak saját pénzt is hozzá kell tennie, már a verseny előtt kizárhatja a szegényebb közigazgatásokat.

A költségvetési vitát könnyű lesz régi transzferek és modern prioritások ellentéteként eladni. A nehezebb kérdés az, hogy Európa tud-e ipari kapacitást építeni úgy, hogy közben megtartja a felzárkózás ígéretét a szegényebb régióknak.