Lettország elsőbbséget adna az USA-nak

Lettország nem új amerikai támaszpontot jelentett be, hanem egy olyan hozzáférési ajánlatot, amely a balti védelem szempontjából legalább ilyen fontos lehet. A védelmi minisztérium szerint Airis Rikveilis államtitkár azt ajánlotta Washingtonnak, hogy az amerikai erők elsőbbséggel használhassák a lett katonai bázisokat és gyakorlótereket, köztük a Sēlija kiképzési területet. Az ajánlatot Daniel Zimmerman amerikai védelmi tisztviselő-helyettes kapta meg.

A lépés célja világos: Lettország szorosabban kötné az amerikai katonai jelenlétet a balti térséghez. A NATO keleti szárnyán a védelem egyre kevésbé a rotációs csapatküldésekről szól, és egyre inkább arról, hogy válság esetén hol tudnak a szövetséges erők megérkezni, tankolni, lőszert felvenni, parancsnoki rendszerhez kapcsolódni és közúton vagy vasúton továbbmozogni. A nyilvános iratokból ugyanakkor nem derül ki, mit jelent pontosan az „elsőbbségi hozzáférés”. Ez a hiány a történet lényege.

Mit fedhet az „elsőbbségi hozzáférés”

A kifejezés jelentheti azt, hogy az amerikai egységek előnyt kapnak a gyakorlóterek beosztásánál, gyorsabban engedélyezik számukra a hadgyakorlatokat, válsághelyzetben biztosított felvonulási területeket használhatnak, vagy előre tárolhatnak felszerelést. De jelenthet ennél jóval kevesebbet is: politikai ígéretet arra, hogy Riga igyekszik igazodni az amerikai igényekhez, ha több szövetséges egyszerre kér hozzáférést ugyanahhoz az infrastruktúrához.

Lettországnak már megvan az a szerződéses kerete, amely lehetővé teszi a szövetséges katonák jelenlétét a területén. Ratifikálta a NATO fegyveres erőinek jogállásáról szóló megállapodást, a NATO SOFA-t, amely a szövetséges csapatok jogi státuszát, joghatósági kérdéseit és vámkezelését rendezi (likumi.lv, NATO SOFA). Az amerikai katonák tehát jogszerűen működhetnek lett területen. A SOFA azonban nem ad támaszpont-használati jogot, és nem biztosít kiváltságos hozzáférést konkrét létesítményekhez. Ehhez külön kétoldalú megállapodás kellene, ilyet pedig nem hoztak nyilvánosságra.

A gyakorlóterek azért számítanak, mert a hozzáférés közvetlenül befolyásolja, milyen gyorsan tudnak a szövetséges egységek felkészülni és bevethetővé válni. Egy alakulat, amely ismeri a terepet és a lőtér rendjét, gyorsabban áll fel, mint az, amelyik először érkezik oda. A NATO vilniusi csúcstalálkozójának zárónyilatkozata ugyanezt a logikát rögzítette: az elrettentéshez nemcsak katonák kellenek, hanem fogadási tervek, előre telepített készletek és működő szállítási folyosók is (NATO Vilnius Communiqué). Sēlija ebbe a rendszerbe illeszkedhet, ha az ajánlat mögött valódi hozzáférési jogok állnak.

Lettország kinyithatja a kaput, de a NATO-parancsnokság dönti el, ki hova kerül

A lett ajánlat egy frissen átszervezett védelmi térbe érkezett. Július 1-jén az I. német-holland hadtest, a NATO többnemzeti szárazföldi parancsnoksága átvette az észt és lett egységek irányítását. A hadtest ezentúl a védelmi tervezésért, a gyakorlatokért és a szövetséges erősítések integrálásáért felel (ERR, Militarnyi).

Így két szint működik egymás mellett. Lettország meghívhatja az amerikai erőket a saját bázisaira. A hadtestparancsnokság viszont azt dönti el, hogyan illeszkednek ezek az erők a térségi védelmi tervbe. Az erősebb parancsnoki struktúra önmagában nem jelent több katonát, ahogy az ERR is jelezte. A lett ajánlat csak akkor csökkenti érdemben az érkező egységek mozgási súrlódását, ha megvannak hozzá a fenntartás feltételei is: a lőszer, az utánpótlás és az a légvédelem, amely megóvja a felvonulási területeket.

Három modell ugyanarra a keleti szárnyra

A NATO keleti szárnyán minden ország ugyanarra a kockázatra keres biztosítékot, de eltérő eszközökkel. Litvánia állandó német dandárt fogad, családi infrastruktúrával és azzal a céllal, hogy 2027-re teljes képességgel működjön (Euronews). Lengyelország június 16-án kormányhatározatot fogadott el egy állandó amerikai bázis létrehozásának előkészítéséről, bár a végső döntés Washington kezében van (gov.pl).

A lett modell könnyebb szerkezetű: nem állandó helyőrségekre épít, hanem arra, hogy az amerikai erők gyorsabban érkezhessenek és hamarabb váljanak használhatóvá. Párizsból nézve ebben sűrítve látszik az európai függőségi probléma. Franciaország elismeri az Egyesült Államok szerepét a NATO-ban, közben viszont erősebb európai képességeket és nagyobb ipari önállóságot sürget (French MFA). A lett ajánlat kevésbé az önellátásról szól, inkább egy olyan rendszerről, amely addig működik, amíg Washington aktívan jelen akar lenni. Ettől nem irracionális, inkább átmeneti megoldás.

A nyilvános információk alapján továbbra sem lehet megítélni a javaslat valódi súlyát. Nem tudni, pontosan mit ígért Riga, mit fogadott el Washington, jár-e Sēlijához előre telepített készlet vagy válsághelyzeti használati jog, és ki kap elsőbbséget, ha több szövetséges erő ugyanazt a létesítményt igényli. A hozzáférési ajánlatoknak politikai jelentőségük van, de önmagukban még nem haderő-telepítési döntések. Az elrettentés éppen ezen a különbségen áll vagy bukik.