A NATO 5%-os védelmi célt vállalt

Mit ér egy közös NATO-ígéret, ha a tagállamok már a kiindulópontnál mást értenek alatta? Az ankarai csúcson mind a harminckét szövetséges vállalta, hogy 2035-re a GDP 5 százalékát védelemre fordítja (NATO, Euronews). A nyilatkozat egyhangú volt. Abban már nincs ugyanilyen egyetértés, hogy pontosan mi számíthat bele az 5 százalékba.

Miért éppen ez a szám?

Az 5 százalékos cél nem politikai vágyból, hanem stratégiai figyelmeztetésből született. Mark Rutte NATO-főtitkár a csúcs előtt világosan jelezte a problémát: az Egyesült Államok már nem kizárólag Európára tervezi katonai erőforrásait, és visszafogta hozzájárulását a NATO Force Modelhez, vagyis ahhoz a szövetségi tervezési rendszerhez, amely a fenyegetésekhez rendeli a szükséges katonai képességeket. Az európai kormányoknak így olyan kapacitásokat kell finanszírozniuk, amelyekről sokáig azt feltételezték, hogy Washington majd biztosítja őket.

A cél ezt a hiányt számszerűsíti. A 2025-ös hágai csúcson elfogadott képlet szerint a GDP 3,5 százaléka menne szűken vett katonai kiadásokra, további 1,5 százalék pedig tágabb védelmi és biztonsági célokra. Ankara ehhez hozzátette, hogy a tagállamoknak NATO által ellenőrizhető nemzeti terveket kell készíteniük, 2029-es felülvizsgálattal. Azt viszont nem határozták meg, mi történik, ha egy kormány nem teljesíti a vállalását.

Három ország, három értelmezés

Litvánia azt mutatja, hogyan néz ki a fenyegetettségből fakadó sürgősség. Gitanas Nausėda elnök úgy érkezett Ankarába, hogy országa már a GDP 5,38 százalékát költi védelemre, és határozott amerikai elköteleződést kért az 5. cikk mellett. Ez az a szerződéses pont, amely szerint az egyik szövetséges elleni támadás az egész szövetség elleni támadásnak minősül. Vilnius egy kézzelfogható eredményt el is ért: a balti légtérrendészeti missziót légvédelmi feladattá minősítik át. A különbség nem nyelvi finomság. A légtérrendészet figyel és elfog, a légvédelem támadás elhárítására készül.

Spanyolország a másik végpont. Pedro Sánchez miniszterelnök nyilvánosan elutasította az 5 százalékos célt, és amellett érvelt, hogy a NATO-nak nem százalékokat, hanem katonai képességeket kellene mérnie. Kormánya azzal vádolta Ruttét, hogy Trump megnyugtatására próbálja alakítani a szövetségi álláspontot, miközben a spanyol műveleti hozzájárulásokat elegendőnek nevezte. Ez a nyílt vita mintát adhat minden költségvetési nyomás alatt álló szövetségesnek: a közös nyilatkozatot alá lehet írni, a definíciót később lehet vitatni.

Németország köztes helyzetben van. Friedrich Merz kancellár azt ígérte, hogy Berlin 2029-re eléri a GDP 3,5 százalékát kitevő alapvető védelmi kiadási szintet. A német kiadás rekordmagas, 124,7 milliárd EUR, vagyis a GDP 2,69 százaléka, ami érdemi növekedés, de még a szűkebb célértéktől is messze van. A német sajtó a csúcsot egyszerre értelmezte valódi biztonsági megerősítésként és Trump kezelésére irányuló politikai gyakorlatként. A Bundeswehr képességhiányai és létszámgondjai miatt a költségvetési sorok és a ténylegesen bevethető erők között továbbra is nagy a távolság.

Ígéret szankciók nélkül

Franciaországból nézve a vita egyik gyenge pontja éppen az, amit a kiadási cél elfed. A Le Monde szerint az európai hadseregek erősödnek, de széttartó és összehangolatlan módon. A Le Figaro ennél élesebben fogalmazott: Európa kiszámíthatóságot vár Washingtontól, amelyet Washington nem akar megadni. Többet költeni a NATO-n belül önmagában nem csökkenti az amerikai függést.

Az 5. cikk sem annyira automatikus, mint ahogy a politikai nyelvben gyakran hangzik. A washingtoni szerződés szerint minden szövetséges „az általa szükségesnek ítélt intézkedést” teszi meg, vagyis a válasz formáját és mértékét továbbra is nemzeti döntések határozzák meg. Ankara nem hozott létre végrehajtási mechanizmust az 5 százalékos célhoz, és nem rendelt büntetést az elmaradó tervek mellé. Rutte „teljesítési csúcsnak” nevezte az ankarai találkozót. 2029-re derül ki, hogy a kormányok katonai képességeket vásároltak-e, vagy inkább időt.