NATO légvédelemre vált a Baltikumban

A NATO balti légtérrendészeti missziója 2004 óta békeidős rutinfeladatként működött: a Litvániába és Észtországba telepített szövetséges vadászgépek felszálltak, ha orosz repülőgépek transzponder nélkül közelítették meg a térséget, vizuálisan azonosították őket, majd kikísérték a légtérből. A NATO e heti csúcstalálkozóján a szövetség légvédelmi misszióvá minősítette át a feladatot (LRT). Friedrich Merz német kancellár az orosz provokációk miatt szükségessé vált mérföldkőnek nevezte a döntést (Bundesregierung). Egy ilyen váltás jelentőségét azonban nem a csúcstalálkozókon használt elnevezés, hanem a terepen megváltozó szabályok és képességek mutatják meg.

Mire volt jó a régi misszió, és mire nem?

A három balti államnak nincs saját vadászgépflottája. Légterük védelme teljes egészében azon múlik, hogy a szövetséges országok négyhavi váltásokban milyen gépeket és személyzetet telepítenek a térségbe. A NATO ezt a feladatot eddig légtérrendészetként határozta meg: észlelés, elfogás, vizuális azonosítás, kísérés (NATO). Egy orosz katonai repülőgéppel szemben ez a logika működik. Egy alacsonyan repülő drónnál vagy egy közeledő robotrepülőgépnél viszont a pilóta szabad szemmel végzett azonosítása már nem ad használható választ.

A NATO integrált lég- és rakétavédelmi rendszere ennél nehezebb helyzetekre épül: parancsnoki központok, szenzorok, vadászgépek és földi elfogórendszerek együttműködésével kell észlelni és megsemmisíteni drónokat, rakétákat és repülőgépeket (NATO IAMD). A két modell közötti különbséget döntési másodpercekben mérik.

Májusban egy balti rotációban szolgáló román F-16-os lelőtt egy drónt Észtország légterében; ez volt a misszió első megsemmisítése több mint két évtized alatt (Romania Insider, defence-industry.eu). Néhány nappal később a három balti elnök közösen kérte a légvédelmi szintre emelést. A NATO nem tisztázta, hogy a lelövés formális szabályváltozás alapján történt-e, vagy egyszeri felhatalmazással. Az eset mindenesetre láthatóvá tette az alapfeszültséget: egy repülőgépek kísérésére kitalált missziótól már drónok elleni harcot vártak.

Honnan jönne a parancs?

Jaak Tarien, az észt légierő korábbi parancsnoka az ERR-nek azt mondta, a gyakorlati előrelépést a békeidős parancsnoki lánc tisztázása adhatja: ki látja a fenyegetést, ki minősíti, és ki adja ki a tűzparancsot (ERR). Ez a lánc a németországi CAOC Uedemen, a NATO északi légi műveleti központján fut keresztül, amely a sarkvidéktől az Alpokig irányítja a szövetséges légi tevékenységet (CAOC Uedem).

A gyakorlatban ez így nézne ki: egy balti radarkezelő azonosítatlan drónt észlel. A célpálya Uedembe kerül. Az ott szolgáló tisztnek el kell döntenie, van-e állandó felhatalmazása a cél megsemmisítésére. A régi légtérrendészeti modellben a válasz lényegében mindig ugyanaz volt: felküldeni a vadászgépeket, és megnézni, mi repül ott. A légvédelem ennél gyorsabb döntést követel.

A szövetség már gyakorolja ennek a rendszernek egyes elemeit. Júniusban vadászgépek, földi elfogórendszerek és NATO légtérellenőrző repülőgépek működtek együtt balti- és fekete-tengeri gyakorlatokon (IRIA, defence-industry.eu). A NATO tervezett Saab GlobalEye-beszerzése is azokat az alacsonyan repülő fenyegetéseket célozza, amelyeket a földi radarok nehezebben fognak meg (GP). Az alkatrészek tehát megvannak. Az már külön kérdés, hogy ezek állandó felhatalmazás alapján működnek-e, vagy továbbra is eseti politikai engedélyre várnak.

Amit a NATO még nem mutatott meg

A megkérdezett források egyike sem erősítette meg azokat a változásokat, amelyek tartalmat adnának az új címkének: új békeidős alkalmazási szabályokat, a vizuális azonosítási követelmény elhagyását, állandó földi légvédelmi telepítést a Baltikumban, vagy előre delegált jogkört, amely alapján egy CAOC-tiszt nemzeti főváros felhívása nélkül is elrendelhetne egy lelövést. Tarien szerint az érzékeny részletek feltehetően titkosak maradnak. Ez az alkalmazási szabályoknál érthető. Annál kevésbé az, hogy ténylegesen állomásoznak-e elfogórakéta-ütegek a balti államokban.

Az orosz drónrepülések éppen ezt a rést tesztelik a szövetséges területek felett. Egy IISS-jelentés harccal végzett felderítésként írta le ezeket az eseteket: Moszkva azt méri, mennyi idő alatt jut el a NATO az észleléstől a tűzparancsig (Forsal). A lengyel védelmi vita ugyanezt a hardver felől fogalmazza meg: a gyorsabb döntés önmagában semmit sem ér, ha nincsenek meg hozzá az ütegek, szenzorok és lőszerek (Defence24).

A NATO politikai szinten végrehajtotta a váltást. A májusi román lelövés azt mutatta meg, hogy a régi modell már amúgy is feszült a feladat alatt. Most a CAOC Uedemen és a gépeket, illetve légvédelmi rendszereket adó szövetséges kormányokon a sor, hogy ezt műveleti szinten is bizonyítsák: ahol lehet, telepített rendszerekkel; ahol muszáj, állandó szabályokkal; és olyan doktrínával, amely nem várja el egy pilótától, hogy szemmel oldjon meg rakétavédelmi problémát.