NATO-parancsnokok döntenek a balti légtérről

Július 9-én az orosz erők előzetes bejelentés nélkül tartottak éleslövészeti gyakorlatot a Peipus-tavon, azon a vízfelületen, amelyen Észtország Oroszországgal osztozik (ERR, Eurointegration). Senki sem sérült meg, határsértés sem történt. A gyakorlat mégis politikai üzenet volt: Moszkva azt tesztelte, hogy a NATO keleti határán a védelem mögött tényleges katonai képesség áll-e, vagy csak csúcstalálkozókon elfogadott nyilatkozatok. Mindez néhány nappal az ankarai NATO-csúcs előtt történt.

A gyakorlatnál fontosabb az a változás, amelybe beleilleszkedett. A NATO a balti légtérellenőrzési missziót fokozatosan légvédelmi feladattá alakítja át, vagyis szélesebb felhatalmazást ad a szövetséges erőknek az ellenséges objektumokkal szembeni fellépésre (NATO Allied Air Command, Defence24). A Baltic Air Policing két évtizeden át lényegében légi határőrizetként működött: a szövetséges vadászgépek Észtországban, Lettországban és Litvániában váltásban azonosították, követték és kísérték a gyanús repülőgépeket. Az új felállás azt változtatja meg, hogy ezek a gépek mit tehetnek meg.

Ki dönthet, és milyen gyorsan

A korábbi modellben egy légtérfenyegetésre adott válaszhoz a nemzeti fővárosok politikai jóváhagyása kellett. Az új rendszerben több döntési jog kerül a NATO katonai parancsnoki láncába: elsősorban a SACEUR-hoz, vagyis az európai szövetséges erők legfőbb parancsnokához, valamint az alá tartozó légierő-parancsnokokhoz (Grosswald, ERR). Ettől rövidebb reakcióidőt várnak. Gitanas Nausėda litván elnök a változást az Oroszországból és Belaruszból érkező légi fenyegetésekre adott közvetlen válaszként mutatta be (LRT).

A NATO azonban nem önálló szuverén légierő. A vadászgépeket, a személyzetet és a rakétákat továbbra is az egyes szövetséges országok adják. Ezek az országok feltételeket szabhatnak ahhoz, hogyan használhatják a repülőgépeiket és fegyvereiket; ezt a NATO nyelvén nemzeti korlátozásnak nevezik. A parancsnoki lánc papíron erősebb lett. Hogy a gyakorlatban is gyorsabb lesz-e, az attól függ, mekkora mozgásteret adnak a részt vevő államok a katonai parancsnokoknak.

Miért számítanak a kis incidensek

A Peipus-tavi gyakorlat nem elszigetelt eset volt. Litván források szerint a NATO vadászgépei egyetlen hét alatt négyszer szálltak fel orosz repülőgépek azonosítására és kísérésére (TV3). A lett határőrség vezetője Lettországot Belarusz hibrid műveleteinek elsődleges célpontjaként írta le; ezek a műveletek a migrációs nyomást, a szabotázst és a hírszerzési tevékenységet vegyítik (news.inbox.lv).

Külön-külön mindegyik incidens kicsi. Együtt mégis ugyanabba a kényelmetlen döntésbe kényszerítik a NATO-t: maradjon a lassú politikai engedélyezésnél, vagy adjon gyorsabb fellépési jogot a katonai parancsnokoknak. Oroszország mindkét helyzetből nyerhet. A késlekedés gyengeséget mutat, a gyorsabb felhatalmazás viszont felelősségi kérdéseket nyit meg.

Nem mindenki kezel minden provokációt válságként. A finn hatóságok támogatják az elrettentést, de ezt a gyakorlatot nem eszkalálták (Yle). Lengyel kommentárok a straszenie wojną, vagyis a társadalom háborúval való riogatása ellen figyelmeztettek, azzal az érvvel, hogy minden incidens felnagyítása politikai nyereséget ad Moszkvának (Krytyka Polityczna). Az észt hírszerzés értékelése szerint Oroszország célja a nyugati közvélemény megfélemlítése, miközben a Baltikumban nem látni közeli katonai előkészület jeleit (Eurointegration).

A szabályok, amelyeket nem látni

A NATO ankarai csúcstalálkozójának nyilatkozata kiemelt feladatként nevezte meg az integrált lég- és rakétavédelmet (NATO). A pontos szabályok azonban titkosak: mikor nyithat tüzet egy pilóta, milyen azonosítási szint mellett, és ki viseli a politikai felelősséget. Az EU-szerződések a nemzetbiztonságot teljes egészében a tagállamok hatáskörében hagyják (EUSZ 4. cikk), ezért Brüsszel nem felügyelheti a NATO légvédelmi döntéseit. A nemzeti parlamentek elvileg ellenőrizhetnék őket, de a titkosított szabályrendszer ezt erősen megnehezíti.

A NATO gyorsabb döntéshozatal felé mozdul. Közben viszont egyre kevesebb nyilvános információ áll rendelkezésre arról, hogy egy balti válságban ki adhat elsőként engedélyt erő alkalmazására. Erre az átláthatósági hiányra Európa parlamentjeinek kell választ adniuk.