Norvégia belép a francia nukleáris ernyőbe

Norvégia hetvenöt éven át óvatos biztonságpolitikai képletet követett: NATO-tagság, amerikai garancia, nukleáris fegyverek nélkül norvég földön. Jonas Gahr Støre miniszterelnök május 27-én Párizsban aláírta a narviki megállapodást, amellyel Norvégia csatlakozik Franciaország „dissuasion avancée” nevű, előretolt nukleáris elrettentési rendszeréhez. Ezzel Oslo mindhárom korábbi tételt finoman újraírja (Le Figaro, ABCnyheter). Norvégia a kilencedik csatlakozó ország, és az első olyan NATO-szövetséges, amely nem EU-tag, és nincs saját atomfegyvere.

Konzultáció, nem közös parancsnokság

Az előretolt elrettentés nem jelenti azt, hogy Franciaország megosztaná nukleáris robbanófejei feletti ellenőrzést. A francia arzenál továbbra is kizárólag francia kézben marad: Párizs dönt a célpontokról, és a kilövésről is egyedül a francia elnök határozhat (Hudson Institute).

A partnerek konzultációt kapnak. Kétoldalú csoportokban tárgyalhatnak a doktrínáról, megfigyelőként részt vehetnek francia nukleáris gyakorlatokon, válsághelyzetben pedig felmerülhet, hogy nukleáris fegyver hordozására alkalmas Rafale vadászgépeket ideiglenesen a területükre telepítsenek (IFRI).

Héloïse Fayet, az IFRI elemzője szerint ez „koordináció, nem nukleáris ernyő” (Le Progrès). A NATO jelenlegi nukleáris megosztási rendszere ettől érdemben eltér: az Egyesült Államok öt szövetséges országban ténylegesen B61-es szabadesésű bombákat állomásoztat, és kiképzi az ottani pilótákat azok célba juttatására. Franciaország beszélgetéseket, gyakorlatokat és stratégiai bizonytalanságot kínál. Ez jelzés Moszkvának, de nem garantált katonai válasz.

Az amerikai visszavonulás kényszere

Norvégia döntését a május eleji amerikai visszafogás előzte meg: a Pentagon törölt egy lengyelországi dandárharccsoport-rotációt, mintegy 5 000 katonát vont ki Németországból, és befagyasztotta a Tomahawk rakéták németországi telepítését (El País). Støre a megállapodást a NATO kiegészítéseként írta le, miközben elismerte: „már jóval Trump előtt világos volt, hogy Európának többet kell fizetnie, és okosabban kell beruháznia” (RBC Ukraine).

Norvégia földrajzi helyzete külön súlyt ad a döntésnek. Az ország ellenőrzi a GIUK-rés keleti megközelítését, vagyis azt a Grönland, Izland és az Egyesült Királyság közötti tengeri átjárót, amelyen az orosz tengeralattjáróknak át kell haladniuk, ha ki akarnak jutni az Atlanti-óceánra. „Az orosz nukleáris arzenál jelentős része a messzi északon található, néhány kilométerre a norvég határtól” – mondta Støre újságíróknak (Infobae). Franciaország számára Norvégia azt az északi-sarkvidéki dimenziót hozza be, amely a francia-brit Lancaster House-keretrendszerből hiányzott.

Két zongorán játszani

Norvégia csatlakozása azt a mintát erősíti meg, amelyet első aláíróként Lengyelország vezetett be: egyszerre kell Washingtonra és Párizsra támaszkodni. A lengyel stratégák ezt „granie na dwóch fortepianach”-nak, vagyis két zongorán való játéknak nevezik. Az amerikai szövetség marad az elsődleges biztonsági garancia, miközben Európa tartalékmegoldást épít. Ebben a logikában a francia elrettentés nem az amerikai vállalások helyettesítője, hanem biztosítás azok további gyengülésére.

Három hónap alatt kilenc ország csatlakozott. Franciaországnak ugyanakkor nagyjából 290 robbanófeje van, Oroszországnak becslések szerint 5 580 (IFRI). Ez az arány korlátozza, hogy bármelyik francia elnök meddig tudná hitelesen kiterjeszteni a nukleáris védelmet. Az országok most elsősorban arra a politikai jelzésre iratkoznak fel, hogy Európa második nukleáris döntési központot épít. A jelzés mögötti műveleti garancia továbbra is vékony.

Finnország, amelynek az EU-ban a leghosszabb szárazföldi határa van Oroszországgal, éppen a hitelességi kérdést emeli ki azzal, hogy teljesen kívül marad a francia kereten, és inkább Washingtonnal mélyíti kétoldalú kapcsolatait. Finn tisztviselők szerint Helsinki „érdeklődik”, de „nem siet”. Ez udvarias sorrend: az amerikai garanciát továbbra is a francia elé helyezik, még akkor is, ha az amerikai megbízhatóság gyengül.

Norvégián belül a döntés élesen megosztotta a politikát. A Støre kisebbségi kormányát támogató Szocialista Baloldal történelmi hibának nevezte a lépést, míg Ine Eriksen Søreide konzervatív vezető a NATO kiegészítéseként támogatta azt (ABCnyheter). Støre kormányzati aktusként írta alá a megállapodást; a Storting, vagyis a norvég parlament nem szavazott róla. Továbbra sem dőlt el, hogy az alkotmány alapján szükség van-e hivatalos ratifikációra (CSIS).

A hitelességi rés

A narviki megállapodás teljes szövegét nem hozták nyilvánosságra. A „felszerelések előzetes elhelyezése” jogilag szürke zónába kerülhet Norvégia 1957-es nyilatkozatával szemben, amely békeidőben tiltja nukleáris fegyverek norvégiai állomásoztatását. Støre ugyanezt a tilalmat az aláírás napján újra megerősítette.

Az Egyesült Államok nyilvánosan nem állt ki a francia keretrendszer mellett. Enélkül az elrettentő érték Moszkvával szemben részben gyengül (Hudson Institute). Franciaország maga sem vállalt automatikus kötelezettséget. A kérdés, hogy Párizs elfogadna-e nukleáris megtorlást francia területen Oslo védelméért, ma pontosan annyira megválaszolhatatlan, mint az Élysée-palotában tartott ceremónia előtt.