Olajáresés vitte le az inflációt

Az euróövezeti infláció júniusban 2,8 százalékra csökkent a májusi 3,2 százalékról, vagyis nagyobbat esett, mint amit az elemzők vártak (Eurostat, Irish Times). A fordulatot elsősorban az olaj hozta: a Brent hordónkénti ára a háborús időszak 120 dollár feletti csúcsairól nagyjából 73 dollárra süllyedt (tagesschau).

Az Európai Központi Bank mégsem kezeli ezt valódi fordulópontként. A szolgáltatások inflációja továbbra is 3,2 százalék, a változékony energia- és élelmiszerárakat kiszűrő maginfláció 2,4 százalékon áll, Joachim Nagel Bundesbank-elnök szerint pedig az energiasokk „még mindig benne van a rendszerben” (CNBC, ECB Economic Bulletin). A közvetlen olajársokk tehát halványul, de az EKB számára az a kérdés, hogy a bérekben, szolgáltatásokban és élelmiszerárakban hátrahagyott költségek 2027-ig a 2 százalékos cél fölött tartják-e az inflációt.

Hogyan lesz az olajsokkból bérprobléma

A mechanizmus viszonylag egyszerű. Amikor megugranak az energiaárak, a cégeknek többe kerül az üzemanyag, a szállítás és sok termelési input. Ennek egy részét beépítik az áraikba. A munkavállalók közben azt látják, hogy csökken a reáljövedelmük, ezért magasabb béreket próbálnak kiharcolni.

A szolgáltatásoknál ez különösen gyorsan megjelenik az árakban. Az éttermek, az egészségügyi szolgáltatók vagy a fodrászatok munkaerő-igényes ágazatok, ezért a béremelések közvetlenül növelik a szolgáltatási árakat. Christine Lagarde EKB-elnök az Európai Parlamentben arról beszélt, hogy az energiaköltségek nyomják a reáljövedelmeket, a rövid távú inflációs várakozások pedig „jóval a háború előtti szintek fölé” emelkedtek, miközben a hosszabb távú várakozások 2 százalék közelében maradtak (BIS/Lagarde).

Az EKB júniusi előrejelzése számszerűsíti is a csapdát. A jegybanki stáb az idei évre 3,0 százalékos, 2027-re 2,3 százalékos átlagos inflációt vár, és csak 2028-ra számol a 2 százalékos szint elérésével. Közben a 2026-os növekedési előrejelzést a márciusi 0,9 százalékról 0,8 százalékra rontották (ECB projections). Az árak még túl magasak ahhoz, hogy az EKB bátran vágjon kamatot, a gazdasági növekedés viszont túl gyenge ahhoz, hogy könnyen elviselje a drágulást.

Négy ország, négy csatorna

Az euróövezeti átlag nagyon eltérő nemzeti nyomásokat takar.

Németországban az ipari oldal mutatja a feszültséget. A feldolgozóipari megrendelések havi alapon 3,8 százalékkal estek, a teljes infláció pedig 2,3 százalékra mérséklődött, de a szolgáltatások ára még mindig 3,1 százalékkal nőtt (DIW, tagesschau). A gyáripar gyenge, miközben a háztartások mindennapi kiadásai tovább drágulnak.

Olaszország kilóg a makacs maginflációs mintából. A maginfláció 1,6 százalékra csökkent, miközben a feldolgozatlan élelmiszerek 4,5 százalékos drágulása húzta felfelé a teljes mutatót (ISTAT). Olaszország valódi kitettsége azonban az államadósság: a GDP 137,1 százalékát kitevő állami adósság mellett a tartósan magas EKB-kamatok közvetlenül megdrágítják az állam refinanszírozását (ECB Economic Bulletin). Minél tovább maradnak magasak a kamatok, Róma annál többet fizet, a szűkebb költségvetési mozgástér pedig az olasz cégek és háztartások hitelfeltételeire is átszivárog.

Spanyolországban az élelmiszerárak jelentik a fő csatornát. A júniusi fogyasztói árindex 3,2 százalék, a maginfláció 2,9 százalék volt, mindkettő az euróövezeti átlag fölött (DSN/INE). Madrid 300 millió EUR-s sürgősségi csomaggal válaszolt, amely a dízel- és műtrágyaköltségek által sújtott gazdákat és halászokat segíti (MAPA). A hőhullámok és az El Niño kockázatai tovább emelhetik az élelmiszerárakat, bár erre 2026-ra még egyetlen intézmény sem adott számszerű becslést (EEA).

Belgiumban a legautomatikusabb az átgyűrűzés. A bérindexálási rendszer a közszféra béreit, a nyugdíjakat és a juttatásokat 2 százalékkal emeli, ha az árindex átlép egy küszöböt; ezt a küszöböt a jelenlegi előrejelzések szerint szeptemberben érik el (Bureau fédéral du Plan, 21news). Ez védi az indexált jövedelmű dolgozókat, de hosszabb időre beépíti a magasabb költségeket a gazdaságba.

Ki fizeti meg valójában

Az országonkénti különbségek azt mutatják meg, hol csapódik le az infláció ára. Belgiumban az indexált munkavállalókat védi a rendszer, a terhet a munkaadók és a költségvetés viselik. Olaszországban az állam és a hitelfelvevők fizetnek a drágább refinanszírozáson keresztül. Spanyolországban a gazdák és az élelmiszervásárlók egyszerre kerülnek nyomás alá.

A négy példában közös, hogy a szegényebb háztartások veszítenek a legtöbbet. Ők jövedelmük nagyobb részét költik élelmiszerre és energiára, vagyis éppen azokra a tételekre, amelyekben a drágulás még mindig a legerősebb.

A teljes infláció jó irányba mozog. Az EKB mozgástere mégis kisebb annál, mint amit a 2,8 százalékos adat sugall. A jegybank saját stábja sem számol azzal, hogy az energiasokk bérekben, szolgáltatásokban és élelmiszerárakban megmaradt hatása 2028 előtt eltűnik.