Párizs és Berlin leállította az FCAS-t

Az európai vadászgép-programok többnyire nem a mérnöki képességeken buknak el. A nemzeti irányítási igények, a vállalati rivalizálás és az ipari munkamegosztás politikája szokta szétfeszíteni őket. A francia-német-spanyol FCAS-pálya megszakadása azért fontos, mert Európa továbbra sem talált működő választ arra, ki vezessen, ki birtokolja a technológiát, és ki fizessen, amikor az együttműködés megreped.

Az FCAS eredetileg egy új harci repülőgépet, drónokat és közös digitális hálózatot kötött volna össze; a Rafale és az Eurofighter idővel egy tágabb rendszernek adta volna át a helyét, ahogy azt a Tagesschau bemutatta. Párizs és Berlin most elismerte, hogy a vadászgép magja körüli együttműködés megbukott, miután a Dassault és az Airbus nem tudott megállapodni arról, valójában ki irányítsa a programot.

A vita az irányításról szólt

A konfliktus messze túlmutatott a gép tervezésén. A Dassault valódi fővállalkozói hatáskört akart a repülőgép felett, miközben az Airbus német és spanyol ága olyan struktúrát szorgalmazott, amely megőrzi saját ipari szerepét; ezt a törésvonalat az Opex360 részletesen leírta. A francia kormányzati oldal közben ragaszkodott ahhoz, hogy a repülőgép magja és a francia katonai igényekhez kötődő technológiák felett megmaradjon az ellenőrzése. A Public Sénat beszámolója azt is megmutatta, milyen korán elkezdtek külön irányba húzni a partnerek.

Berlin most alkupozíciót próbál építeni a kudarcból. Az Airbus és több német partner Team Gen 6 néven mutatott be ipari alternatívát, de ez egyelőre nem azonos egy finanszírozott állami programmal. Németország még mérlegeli, hogy több F-35-öst vásároljon, más nemzetközi pályához csatlakozzon, vagy egy erősebb, Airbus vezette európai irányt válasszon, ahogy a Zeit írta.

Az ipar hivatkozhat európai útra, de a pénzt és a katonai doktrínát a kormányok rendelik mögé. Spanyolország különösen sérülékeny helyzetbe került, mert vállalatai már politikai és technikai tőkét fektettek az FCAS-ba. Az Indra, az Airbus, a GMV, az Oesia, az ITP Aero és a Sener arra figyelmeztet, hogy nem veszíthetnek tovább időt és felhalmozott képességet, erről az El Mundo számolt be. Madrid egyelőre nyilvánosan nem kötelezte el magát egy Berlin vezette utódprogram mellett.

Brüsszel fizethet, de nem parancsolhat

Az EU intézményi keretei nem érnek el a konfliktus magjáig. Az Európai Bizottság védelmi menetrendje, a közös beszerzési szabályok és az Európai Parlament EDIP-tárgyalási álláspontja ösztönözheti az együttműködést. Azt viszont nem dönthetik el Franciaország, Németország vagy Spanyolország helyett, melyik vállalat irányítson egy stratégiai fegyverrendszert.

Ez az európai tanulság. Brüsszel támogatni tudja az együttműködést, de nem képes kezelni azokat a szuverenitási vitákat, amelyek a kontinens legérzékenyebb védelmi projektjeiben keletkeznek. Az FCAS ott akadt el, ahol az „európai” jelzőből irányítási kérdés lett.

Felértékelődnek az alternatívák

A szakítás azonnal növeli a Saab értékét, mert Svédországnak még működő vadászgép-ökoszisztémája van. Az Airbus legalább hat hónapja vizsgálja a Saab-bal folytatható tárgyalások lehetőségét, erről a Reuters nyomán a Global Banking & Finance írt. Az olasz GCAP-kör is erősebb alkupozícióba kerül, mert Németországnak most már nem pusztán az FCAS megjavításáról, hanem egymással versengő opciókról kell döntenie.

Lengyelország és a keleti szárny a szállítási képesség, a NATO-kompatibilitás és a tempó alapján ítéli meg a vitát. Varsó már 32 F-35-ösre kötött szerződést, és a lengyel katonai tervezés nyíltan számolt további beszerzésekkel a 2025-2039-es időszakra. Ezeknek a kormányoknak az FCAS sosem a rövid távú elrettentés válasza volt. A program bukása mégis gyengíti azt az állítást, hogy az európai ipar időben képes közös katonai képességet szállítani.

A kisebb államok még kevesebb befolyással látják a költségeket. Bart De Wever belga politikus „tiszta ostobaságnak” nevezte a leállást, miközben belga cégek a tervezett 68 millió EUR-ból mindössze 10 és 20 millió EUR közötti összeget kaptak meg. Ez az aránytalanság mutatja a lényeget: az ipari magon kívüli országok támogathatják a stratégiai autonómiát, de nem tudják rákényszeríteni a központi szereplőket, hogy működőképessé tegyék.

A fennmaradó kérdések politikaiak. Németország valódi, államilag támogatott programmá emeli-e a Team Gen 6-et, vagy tovább egyensúlyoz az F-35-ösök, a GCAP, a Saab és az Airbus között? Spanyolország Berlint követi, Párizzsal alkudozik, vagy nyitva hagyja a mozgásterét? Franciaország meg tudja-e tartani a közös felhőelemeket úgy, hogy közben a vadászgép feletti irányítás nála maradjon? Az FCAS ugyanazzal a nyitott kérdéssel hagyja ott Európát, amellyel indult: amikor a vezetők közös képességet ígérnek, valójában ki dönt?