A Parlament ingyenessé tenné a digitális eurót

A digitális készpénz politikailag könnyen eladható ígéret. Az Európai Parlament készülő tervezete az Il Fatto Quotidiano szerint ingyenessé tenné a digitális euró alapvető szolgáltatásait, a bankszámlával nem rendelkezők előtt is megnyitná a hozzáférést, és korlátozná, hogy harmadik országok szankciói automatikusan kizárjanak embereket a rendszerből. Ez első látásra fogyasztóbarát kényelmi reform. Valójában szuverenitási kérdés is: Európa olyan nyilvános fizetési infrastruktúrát akar, amelyben a felhasználók megbíznak, amelyet magáncégek működtetnek a mindennapokban, de amelynek költségét valakinek viselnie kell.

A digitális euró körüli alku most kezd láthatóvá válni. Az Európai Bizottság javaslata egy új, nyilvános digitális pénzforma jogi keretét rajzolta meg, az Európai Parlament eljárási dokumentuma pedig azt mutatja, hogy a szöveg még tárgyalás alatt áll. A politikai tét az, hogy ki ellenőrzi azt az alapvető szolgáltatást, amely ma nagyrészt bankoktól, kártyatársaságoktól, digitális tárcáktól és nem európai hálózatoktól függ.

A digitális készpénz átrendezi a fizetések feletti kontrollt

Nyilvános pénz ma is létezik: ez a készpénz. A digitális euró ezt a jegybanki hátteret vinné át telefonokra, kártyákra és online fizetési felületekre. Az EKB a német és francia tájékoztatóiban is azt hangsúlyozza, hogy a digitális euró a készpénz mellett működne, nem annak helyén (EKB Németország, EKB Franciaország). Ez nem kommunikációs részlet: a projekt csak akkor lehet elfogadható, ha az emberek nem azt érzik, hogy a digitális kényelemért cserébe elveszítik a fizikai pénzt.

A valódi változás a terjesztésben történne. A bankok és fizetési szolgáltatók nyitnák meg a tárcákat, ellenőriznék az ügyfelek személyazonosságát, kezelnék az ügyfélszolgálatot, és kapcsolnák be az üzleteket a rendszerbe. A pénzt a jegybank bocsátaná ki, de a Bizottság javaslata magánszereplőket hagyna az eurórendszer és a felhasználók között.

Ez megőrzi a bankok ügyfélkapcsolatát, de megváltoztatja az erőviszonyokat. Ma a digitális fizetések áráról, hozzáférhetőségéről és felhasználói élményéről nagyrészt magánhálózatok döntenek. Egy nyilvános alternatíva tartalékot adna Európának arra az esetre, ha ezek a hálózatok túl drágává válnának, külföldi ellenőrzés alá kerülnének, vagy politikai kockázatnak lennének kitéve.

Ami a felhasználónak ingyenes, azt máshol kell kifizetni

A legerősebb fogyasztói ígéret az ingyenes alapszolgáltatás. Ez segíthetne a bankszámla nélküli embereknek, a kereskedelmi appok által rosszul kiszolgált felhasználóknak, és mindazoknak, akiknek egyszerű, határokon át is működő fizetési módra van szükségük. A jog azonban csak akkor ér valamit, ha a hozzáférés a gyakorlatban is működik. Egy digitális tárcához való jog keveset jelent, ha a belépés feltétele egy megfelelő okostelefon, zökkenőmentes azonosítás és egy bank, amely hajlandó kiszolgálni az ügyfelet.

Az ingyenesség nem tünteti el a költségeket. A bankoknak és fizetési cégeknek technológiára, csalásmegelőzésre, ügyfél-azonosításra és ügyfélszolgálatra kell költeniük. A kereskedőknek integrációs költségeik lehetnek. Az államnak vagy uniós intézményeknek ott kellhet belépniük, ahol a magánszolgáltatók nem látnak üzleti megtérülést. A tervezet a felhasználó előtt ingyenessé teheti a tárcát, de a számla a bankoknál, kereskedőknél, adófizetőknél vagy egy kompenzációs rendszerben jelenik meg.

Ezen múlik, ki jár jól. A fogyasztók akkor nyernek, ha a tárca könnyen használható, sok helyen elfogadják, és akkor is működik, amikor a kereskedelmi rendszerek nem. A kereskedők akkor nyernek, ha alkupozíciót kapnak a kártyadíjakkal és platformszabályokkal szemben. A bankok akkor veszítenek, ha nekik kell viselniük az üzemeltetési terhet, miközben a jegybankpénz versenyezni kezd az ügyfélbetétekért.

A bankbetét az a pénz, amelyet a háztartások és cégek bankszámlán tartanak, a bankok pedig ebből is finanszírozzák a hitelezést. A Bizottság javaslata lehetővé teszi tartási limitek bevezetését, hogy a digitális euró főként fizetési eszköz maradjon. Ugyanezt emeli ki az EKB litván és holland tájékoztatója is (EKB Litvánia, EKB Hollandia). Ha a nyilvános digitális tárca megtakarítási hellyé válna, a bankoknak nehezebb dolguk lenne a betétek megtartásában.

A banki forrásköltség, vagyis az az ár, amelyet a bankok a hitelezés finanszírozásáért fizetnek, végül drágább lakossági és vállalati hitelekben is megjelenhet. A felső korlát ezért az a pont, ahol a fogyasztói kényelem találkozik a banki mérlegekkel.

A szuverenitás a hétköznapi használaton múlik

A szuverenitási érv csak akkor válik valósággá, ha az emberek és az üzletek ténylegesen használják a rendszert. Az EKB-nak az euró nemzetközi szerepéről szóló munkája a fizetéseket is Európa monetáris önállóságának részeként kezeli. A mindennapi próba ennél egyszerűbb: tud-e valaki lakbért fizetni, bevásárolni vagy egy kisebb számlát kiegyenlíteni anélkül, hogy végül ugyanazokba a magánhálózatokba szorulna vissza?

A tervezet szankciós része megmutatja, miért nem technikai részletről van szó. Az Il Fatto Quotidiano szerint a Parlament védelmet akar azzal szemben, hogy harmadik országok szankciói automatikusan kizárjanak embereket a digitális euróból. A kérdés az, kinek a joga szabályozza az alapvető pénzhozzáférést Európán belül.

A bizalom másik próbája az adatvédelem. A Bizottság javaslata erős garanciákat és offline használatot ígér. Az offline működés azért fontos, mert a digitális fizetés így a pénztárnál inkább készpénzszerűen viselkedhet. Az online fizetésekben továbbra is lesz személyazonosítás és megfelelőségi ellenőrzés, ezért a végleges szabályoknak világosan meg kell mutatniuk, ki milyen adatot lát, mennyi ideig és milyen célból.

A digitális euró nyilvános minimumot adhat Európa digitális fizetési rendszerének. De könnyen válhat drága, kevesek által használt réteggé is, ha a bankok teherként kezelik, a kereskedők nehézkesnek találják, vagy a legkiszolgáltatottabb felhasználók nem férnek hozzá. Európa kényelmi szolgáltatásként kínálja a digitális készpénzt. Akkor fog működni, ha azok is tudják használni, akiknek a legkevesebb alkupozíciójuk van, és nem máshol fizetik meg az árát.