Szabályozási káosz fékezi az akkumulátorokat

Európa néhány hónap alatt képes nagy, hálózati akkumulátorokat építeni. Az engedélyezés, a hálózati csatlakozás és annak eldöntése viszont, hogy ki fizessen a lefoglalt hálózati kapacitásért, sok országban évekig tart. Ráadásul minden tagállam más választ ad ugyanarra a kérdésre. Az European Climate Neutrality Observatory 2026-os értékelése szerint a hálózatbővítés, az energiatárolás és a rugalmassági szolgáltatások egyaránt lemaradtak a megújulóenergia-termelés növekedésétől, mert az egyes országok külön szabályrendszert írnak arra, hogyan csatlakozhat és működhet a tárolás (ESS News).

Egy akkumulátor, kétféle eredmény

Az akkumulátor nem termel áramot. Időben tolja el a felhasználást: akkor tölt, amikor túl sok a nap- vagy szélenergia, és akkor ad vissza áramot, amikor a kínálat szűkös. Ezért válik értékessé egy olyan villamosenergia-rendszerben, amelyben egyre nagyobb a megújulók aránya, miközben azok termelése nem a fogyasztási igényekhez igazodik.

Az uniós jog ezt elismeri. A 2019/944-es irányelv az energiatárolást önálló tevékenységként kezeli, és előírja a tagállamoknak, hogy az új piaci szereplőknek tisztességes versenyfeltételeket biztosítsanak.

Ugyanez a jogszabály azonban az országokra hagyja, hogyan csatlakozzanak az akkumulátorok a hálózathoz, milyen hálózati díjat fizessenek, és mi történjen akkor, ha a vezetékek túlterhelődnek. A 2024/1747-es rendelet éppen abból a problémából indul ki, hogy a piaci kereskedés több áramot irányíthat egy vezetékre, mint amennyit az fizikailag elbír.

Egy napenergia-többlettel rendelkező, túlterhelt térségben működő akkumulátor segítheti a hálózatot. Ugyanez az akkumulátor viszont súlyosbíthatja a szűk keresztmetszetet, ha ott tölt, ahol a hálózat már eleve feszült, pusztán azért, mert a piaci árkülönbség vonzó. A vita lényege ezért az, minek tekintsék az akkumulátort: klímainfrastruktúrának, vagy újabb fogyasztónak, amely a szűkös hálózati kapacitásért versenyez.

Három ország, három válasz

Németország azt szeretné, hogy a nagy akkumulátorok közvetlenebbül fizessenek a számukra lefoglalt hálózati kapacitásért. A Bundesnetzagentur, a szövetségi hálózati szabályozó hatóság átalakítja a díjrendszert: 2029-től a nagyobb termelők és tárolók díja már a lekötött kapacitáshoz igazodna, ahelyett hogy ezek a költségek döntően a háztartásoknál maradnának (DIHK). A befektetők attól tartanak, hogy a változás egy nyereséges tárolóprojektet könnyen határesetessé tehet. Egyelőre az sem dőlt el, hogy a határidő előtt üzembe lépő projektek védelmet kapnak-e az új díjakkal szemben (ZfK).

Hollandia már a késlekedés árát fizeti. A hálózati torlódás olyan súlyos, hogy Utrecht 2026 júliusától nem fogad új csatlakozási kérelmeket lakásoktól és kisvállalkozásoktól. A holland hálózatüzemeltetők, a Liander, az Enexis és a Stedin aggregátoroktól kértek 255 MW rugalmas kapacitást a túlterhelt térségekben. Az aggregátorok sok kisebb akkumulátort, hőszivattyút és elektromosautó-töltőt fognak össze egyetlen, távolról vezérelhető portfólióba; a kért kapacitás nagyjából egy kisebb város csúcsterhelésének felel meg (Entra, NextEnergy). Azok a háztartások és vállalkozások, amelyek engedik akkumulátoraik vagy töltőik távoli vezérlését, évente 60-120 eurót kapnának kilowattonként. Ezt a hálózati díjakból finanszíroznák, vagyis végső soron minden hálózathasználó fizetné (Solar Magazine). A holland tanulság egyszerű: a megfelelő hálózati ponton lévő akkumulátorért érdemes fizetni. Ugyanez a berendezés máshol semmit sem old meg a torlódásból.

Olaszország hibrid modellt épít. A megújuló energiára vonatkozó frissített szabályozási keret az energiatárolást is beemeli az új csatlakozási szabályokba, és előírja, hogy az ARERA energiaszabályozó átláthatóbban ossza ki a hálózati kapacitást (biblus.acca.it). Ezzel párhuzamosan a rendszerirányítási reform megnyitja a kiegyenlítő és rugalmassági szolgáltatásokat az akkumulátorok, az elosztott termelők és az elektromos járművek előtt (trilance.com). A tárolók egy része így az áramárak közötti különbségeken keres pénzt, más részét tervezett rendszerinfrastruktúraként kezelik.

Ki fizeti a rossz döntések árát

A tárolási befektetők akkor járnak jól, ha a szabályok világosak, és széles a piaci hozzáférés. Akkor veszítenek, ha a csatlakozási sorok, a kettős hálózati díjak és a szabályozási bizonytalanság befagyasztja a tőkét. A hálózatüzemeltetők nagyobb irányítási mozgásteret kapnak, de közben erősödik rajtuk a nyomás, hogy gyorsabban bővítsék a hálózatot.

A megújulóenergia-termelőknek az kedvez, ha a tárolók elnyelik a többlettermelést, és nem kell lekapcsolni szélerőműveket vagy naperőműveket. A háztartásokra gyakorolt hatás a díjrendszertől függ. Ha a tárolás mérsékli az árkiugrásokat és csökkenti a kényszerű termelés-visszafogás költségét, a számlák közvetve csökkenhetnek. Ha viszont a rossz helyre telepített akkumulátorok miatt nőnek a hálózati díjak, a fogyasztók fizetik meg a különbséget.

Az uniós jog szerint a hálózati díjaknak méltányosan kell kezelniük az energiatárolást, és a valós költségeket kell tükrözniük (2024/1711-es irányelv). Az EU azonban a díjtervezést, a csatlakozási szabályokat és a túlterhelt vezetékek kezelését továbbra is a nemzeti szabályozókra bízza. Európának vannak kötelező megújulóenergia-céljai, de nincs hozzájuk illeszkedő, kötelező tárolási és hálózati szabálykönyve.

Az európai akkumulátorprobléma ma már nem elsősorban technológiai kérdés. Inkább az dől el, hogy a szabályozók képesek-e elég pontosan beárazni a szűkös hálózati kapacitást, hogy az akkumulátorok ott töltsenek, ahol a rendszernek segítenek, ne csak ott, ahol a kereskedőknek megéri.