USA 2027-ig lazíttatná az EU metánszabályát

Andrew Puzder, az Egyesült Államok EU-nagykövete azt üzente Brüsszelnek: 2027. január 1-jén leállhatnak az amerikai olaj- és gázszállítások Európába, ha az EU nem enyhít a metánkibocsátási szabályain. Az európai gáztárolók töltöttsége nagyjából 36 százalék, ami 2018 óta a legalacsonyabb szint ebben az időszakban (Columbia CGEP, Bloomberg). Az amerikai LNG, vagyis a lehűtve, tartályhajókon szállított cseppfolyósított földgáz behozatala 2021 óta a négyszeresére nőtt, és ma már az EU LNG-importjának közel 57 százalékát adja (IEEFA, Euronews). Így egy szabályozási vita nagyon gyorsan ellátásbiztonsági kérdéssé válik.

Mit ír elő a szabály

A vitatott jogszabály, a 2024/1787-es rendelet, a világ első olyan szabálya, amely arra kötelezi a gázimportőröket, hogy igazolják: a kitermelés során mennyi metán szivárgott el. Az EU nem ellenőröket küld Texasba. A jogi felelősséget az európai vevőre teszi: 2027 januárjától minden új szerződést kötő importőrnek bizonyítania kell, hogy a beszállítója az EU-s szabályokkal egyenértékű szinten méri és jelenti a metánkibocsátást (Oxford Institute for Energy Studies). Ha az importőr nem tud adatot adni, akár éves árbevételének 20 százalékáig terjedő bírságot is kaphat. A gyakorlatban az európai kereskedőcégek egyszerűen nem vásárolnának olyan beszállítóktól, amelyek nem tudják előállítani a szükséges dokumentációt.

Az EU gázának körülbelül 90 százalékát importálja. Ha csak a hazai termelőket szabályozná, a rendszernek alig lenne értelme. A gond az, hogy jelenleg a globális olaj- és gázkitermelésnek mindössze 7 százaléka felel meg az előírt mérési szintnek (OIES).

Kit érne először az ütés

A kitettség néhány országban összpontosul. Németország LNG-importjának több mint 90 százaléka, Lengyelországénak több mint 75 százaléka az Egyesült Államokból érkezik (OSW). Hollandia, amely a földrengéskárok miatt 2023-ban bezárta a groningeni gázmezőt, ma már gázának 75–80 százalékát importálja, miközben tárolói május közepén csak 12 százalékon álltak. Ez a három ország szinte azonnal megérezné, ha az amerikai szállítások akadozni kezdenének.

Olaszország másképp sérülékeny. Már most az EU legmagasabb nagykereskedelmi áramárát fizeti: 2026 elején 130,5 €/MWh volt az ár, a spanyol szint háromszorosa (EUNews). Ennek oka, hogy az olasz áramrendszer erősen támaszkodik gáztüzelésű erőművekre, az áramtőzsdéken pedig a kereslet kielégítéséhez még szükséges legdrágább technológia szabja meg az egész piac árát. Olaszországban a kereskedési órák 89 százalékában a gáz tölti be ezt a szerepet. Ha az amerikai spotrakományok más piacokra mennek, először az olasz villanyszámlák ugranak meg.

A blöff és a valódi kockázat

Puzder ultimátuma erősnek hangzik, de az amerikai kormány jogilag nem utasíthatja a magáncégeket arra, hogy megszegjék hosszú távú take-or-pay szerződéseiket, amelyeknél a vevő akkor is fizet, ha végül nem veszi át a gázt. A Cheniere, a legnagyobb amerikai LNG-exportőr termelésének több mint 90 százalékát ilyen megállapodások kötik le (Congressional Research Service, CSIS). A fenyegetés alapjául szolgáló, 750 milliárd dolláros EU-s energiavásárlási vállalás sem jogilag kötelező erejű (LSE).

A tényleges sérülékenység a spotpiacon van, vagyis abban a 10–15 százaléknyi rakományban, amelyet nem hosszú távú szerződések alapján adnak el. Az ázsiai vevők már most 1–3 dollárral többet fizetnek millió BTU-nként, mint az európaiak (Global LNG Hub). Ez önmagában is kelet felé húzza a rugalmas szállítmányokat, kormányzati utasítás nélkül.

Amiről Washington kevesebbet beszél

Washington szerint a jelentéstételi követelmények „működésképtelenek”, és van valódi technikai probléma: az amerikai gázvezetékek több ezer független termelő gázát keverik össze, ezért nehéz a kibocsátást egyetlen forráshoz kötni. A MethaneSAT műholdas adatai szerint ugyanakkor az amerikai olaj- és gázipar metánkibocsátása több mint négyszerese annak, amit az ágazat az EPA-nak jelent (MethaneSAT). A Trump-kormányzat közben leépíti a belföldi metánjelentési kötelezettségeket (EPA), miközben 24 iparági szövetség lobbizik Brüsszelben az importszabályok gyengítéséért (DeSmog). Norvégia az ellenpélda: a kitermelő országok közül a legszigorúbb metánszabályozást alkalmazza, a legalacsonyabb kibocsátási intenzitással működik, és továbbra is Európa legnagyobb vezetékesgáz-beszállítója (IEA).

Az Európai Bizottság most kerülőutat keres: nem egyes termelőket vizsgálna, hanem egész országok szabályozási rendszerét minősítené „egyenértékűnek” (S&P Global). Ez papíron átengedhetné az amerikai gázt akkor is, ha az EPA közben otthon kiüresíti az ellenőrzést. Brüsszel megírta a világ első metánimport-szabályát. Az, hogy a tél előtt érvényesíti-e vagy csendben félreteszi, többet mond majd Európa energiafüggetlenségéről, mint bármely vásárlási ígéret.