Török parkok vitatott vizeken

Törökország szombaton két elnöki rendelettel nagy tengeri területeket nyilvánított nemzeti parkká görög szigetek közelében. A tengeri park önmagában nem teremt szuverenitást a nemzetközi jogban. A tét inkább az, hogy Ankara a parkokra vonatkozó engedélyezéssel, ellenőrzéssel és korlátozásokkal tényleges igazgatási jelenlétet épít-e ki még azelőtt, hogy a tengeri határokról bármilyen rendezés születne.

Két park, két nyomáspont

Recep Tayyip Erdoğan elnök két tengeri nemzeti park létrehozásáról írt alá rendeletet. Az első, a Fethiye-Kaş Tengeri Nemzeti Park Törökország délnyugati partvidéke és a görög Kasztelórizo, illetve Rodosz körüli vizek között fekszik. A második, az Észak-égei Tengeri Nemzeti Park nagyjából 1 742 km²-t fed le a török partoknál, Límnosz és Szamothráki közelében (BloombergHT, Harita Haber).

A két rendelet augusztus 16-án jelent meg a török hivatalos közlönyben, koordinátákkal és határtérképekkel együtt (Hürriyet). Ezek nem politikai nyilatkozatok, hanem belső jogi aktusok: természetvédelmi státuszt adnak a kijelölt területeknek, határokat rajzolnak, és megnyitják az utat engedélyek, járőrözés és korlátozások előtt. Ez ott szokványos eszköz, ahol az államnak fennhatósága van. A vita éppen arról szól, hol ér véget ez a fennhatóság.

Görögország szerint a parkok túlnyúlnak a török felségvizeken, vagyis azon a parti tengeri sávon, ahol egy állam szuverenitást gyakorol, általában legfeljebb 12 tengeri mérföldig. Athén álláspontja szerint a kijelölt területek olyan zónákba is belenyúlnak, ahol Görögországot kontinentális talapzati jogok illetik meg a tengerfenék és annak erőforrásai felett. A görög külügyminisztérium jogellenesnek nevezte a rendeleteket, és közölte, hogy azok „nem teremtenek kész helyzetet” (Kathimerini, ProtoThema).

A török érvelés eddig inkább félhivatalos médiacsatornákon jelent meg, nem ellenőrizhető külügyminisztériumi állásfoglalásként. Eszerint a parkok Törökország tengeri jogainak védelmét szolgálják (Daily Sabah).

A térképi logika

A parkok földrajza egy régóta ismert török érvelést követ: Ankara szerint a török partokhoz közel fekvő görög szigeteknek kevés vagy semmilyen önálló tengeri zónát nem kellene létrehozniuk. Délen a Fethiye-Kaş közötti sáv ugyanabba a gondolatmenetbe illeszkedik, mint a 2019-es török–líbiai tengeri megállapodás, amely török és líbiai igényeket húzott át olyan vizeken, amelyekre Görögország szerint a szigetei alapján is jogot formálhat. Athén három görög–líbiai tárgyalási fordulóval próbálta gyengíteni ennek a megállapodásnak a hatását (To Brief).

Északon az a lényeg, hogy Törökország igazgatási zónát helyezne Límnosz és Szamothráki közé. Ez Athén olvasatában olyan vizek kezelésére vonatkozó igény, amelyeket Görögország saját kontinentális talapzatának vagy nyílt tengernek tekint (Kathimerini).

A rendeletekhez csatolt pontos koordinátákat függetlenül még nem rajzolták térképre, ezért az átfedés mértékét sem lehet pontosan igazolni. A nagy kép ugyanakkor így is világos: mindkét park ott fekszik, ahol a két ország tengeri igényei összeérnek.

A kontinentális talapzathoz fűződő jogok nem attól keletkeznek, hogy ki rajzol frissebb térképet. A Nemzetközi Bíróság az Északi-tengeri kontinentális talapzat ügyében kimondta, hogy ezek a jogok automatikusan, az állam partvonalából következnek, nem későbbi igazgatási aktusokból (ICJ). Törökország nem részese az ENSZ tengerjogi egyezményének, az UNCLOS-nak, de az egyezmény több alapelve szokásjogi normaként is kötelezőnek számít (UNCLOS).

Ezt a keretet egy természetvédelmi címke nem írja felül. Egy tengeri park szabályozhatja a halászatot, engedélyhez köthet tevékenységeket és korlátozásokat írhat elő ott, ahol az adott államnak már van joghatósága. Olyan helyen viszont nem hoz létre joghatóságot, ahol az egyébként nem létezik.

Görögország egyedül, Európa csendben

A rendeletekre a cikk megjelenéséig egyetlen más EU-kormány sem reagált nyilvánosan. A legközelebbi közvetett jelzés Franciaországból érkezett: a Le Figaro és az Opex360 ebben a hónapban a görög légtérbe berepülő török drónok és repülőgépek számának emelkedéséről írt, a parkokat pedig az égei-tengeri nyomásgyakorlás tágabb mintázatába helyezte (Le Figaro, Opex360).

A hallgatásnak van súlya. A parkok egy uniós tagállam által igényelt kontinentális talapzatot és az EU külső tengeri határát érintik. Athén azt közölte, hogy az ügyet EU- és NATO-szinten is felveti. Csakhogy egyik fórum sem dönt tengeri határokról. Az EU politikai nyilatkozatokat tehet és diplomáciai nyomást gyakorolhat. A NATO a szövetségesek közötti feszültséget kezelheti. A térképen egyik sem húzza meg a vonalat.

A joghatósági próba akkor jön el, amikor Törökország a rendeletek alapján cselekedni kezd. Ha Ankara engedélyeket ad ki, járőrözni kezd, vagy török jóváhagyást követel olyan hajóktól, amelyek nemzetközi jog szerint nem török ellenőrzés alatt álló vizeken mozognak, a park már nem puszta természetvédelmi címke lesz, hanem betartandó szabályrendszer. Görögország egyelőre európai határügyként kezeli a történetet. Európa többi része hagyja, hogy görög–török vitának látszódjon.